VI. Fejezet: A feudális rendszer átalakulása
A bakufu hatalma az ötödik sógun, Cunajosi (1646-1709) idején érte el virágkorát. Ekkortájt tért át a bakufu az eddigi nyers erőszak politikájáról a „polgári” intézkedéseken alapuló politikára, a jogrendszer és intézményrendszerek politikájára. Ezt az áttérést lehetővé tette a baku-han rendszer megszilárdulás és a háborúskodások megszűnése.
Ienobu (1662-1712)
A hatodik sógun, Ienobu (1662-1712) és a hetedik sógun, Iecugu (1709-1716) idejében megélénkült a tudományos és művészeti élet, egyre több rónin kapott hivatali állást. Felvirágzott az ún. „Genroku-kultúra”, amely Cunajosi uralkodási idejének korneve után kapta elnevezését.
Japán a 17. és 18. század fordulóján érkezett el fejlődésének csúcspontjára. A baku-han rendszer tulajdonképpen a mezőgazdaságra épült, ezen belül is az önellátó gazdaságú falvakra. A gondok azzal kezdődtek, hogy a busikat a városokba telepítették, így elszakították őket a falutól és a termeléstől, az embereiket rizzsel fizették, így a pénz- és áruforgalmat nem lehetett nélkülözni, hiszen a busiknak a fizetésül kapott rizst értékesíteniük kellett, hogy egyéb szükségleti cikkeiket be tudják szerezni. A pénz- és árugazdálkodás behatolt a falvakba, s ez magával hozta a falu önellátó gazdaságának felbomlását.
A bakufu és a daimjók egyre többet költekeztek, és pénzhiányukon elsősorban úgy akartak segíteni, hogy a falvakból igyekeztek több adót kipréselni, a városokban pedig pénzkölcsönöket vettek fel a nagykereskedőktől. Mindezek az események kihatottak a busikra is, mégpedig úgy, hogy egyes busik egy tehetős csóninnal örökbefogadás jogcímén pénzre váltották busi jogaikat vagy mellékmunkával kezdtek el foglalkozni.
Ezeknek az eseményeknek a hatására kezdett felbomlani a feudális rendszer. A falvakban a parasztokat nem csak az adóterhek súlytották, hanem természeti csapások is, mint például szárazság, árvíz, földrengés és mindezek mellett még éhínség is. Az egyik ilyen nagy éhínség 1782-ben a rossz termésnek köszönhetően tört ki. 1783-ban árvíz, vulkánkitörés miatt a rizs ára a csillagokig szökött, ezzel még jobban elterjedt országszerte az éhínség. 1785-ben újabb árvíz súlytotta a lakosokat járvánnyal tűzdelve, ami szintén éhínséget okozott, becslések szerint ekkor kb. 920 000 ember halt meg.
A parasztok között fokozódott a rétegződés, némelyek gazdag földesurakká lettek, nagyobb részük azonban elszegényedett, elvesztette a földjét, és ezért városokba vándoroltak. A nyomor következménye volt a nagy parasztfelkelések kitörése. A 19. századba lépve egyre több lett az ún. „jonaosi ikki”, avagy világmegváltó felkelés, amely már sokkal nagyobb célokat tűzött ki maga elé. Az egyik legnagyobb ilyen felkelés 1837-ben volt Oszakában Ósio Heihacsiró vezetésével, melynek követelései az alsóbb rétegekét akaratát tükrözte. Feltételezhető, hogy ebben a felkelésben részt vett az eta[1] tömeg is. A parasztok követelték, hogy maguk szabhassák meg a rizs-adó mértékét.
1866-ban és 1867-ben Oszakában és Edoban újabb felkelések robbantak ki, melyek igen megrendítették a Tokugava kormányt. Az 1868 augusztusában Minami-Kambara járásában Simada körzet lakosai kijelentették, hogy „a falusi tisztviselők számát magának a népnek kell meghatároznia, s ezeket a tisztviselőket általános választások alapján kell megválasztani”. A Higasi-Kambara járásban felkelő parasztok pedig a megművelt föld egyenlő elosztását követelték. Az Adjdzuban felkelő parasztokra feudális adók és a munkakötelezettségek nyilvántartási könyvének a megsemmisítését követelték és szintén a megművelt földek felosztását, ezenkívül a kormánytisztviselők leváltását követelték, és a nép soraiból akartak helyükre tiszviselőket választani. Ezen felkelések során nem lehetett tapasztalni rablásokat, vérengzéseket, többnyire fegyelmezetten folytak.
A felkelések hatására bakufu megtiltotta a parasztoknak a mellékfoglalkozásokat és a városokból visszakényszerítették őket a falvakba. Ezenkívül a külkereskedelem csökkentésével próbálták javítani a gazdasági helyzetet. További reformok: a Kjóhó-reform a „zászlósokat” (hatamoto) és a „családi embereket” (gokein) a fegyverforgatás tudományának fejlesztésére ösztönözte. Továbbá a daimjóktól 10 000 kokuként 100 koku rizst szedtek a bakufu számára, és a falvakban bevezették a terméstől függetlenül meghatározott adó beszolgáltatását. Százcikkelyes „Bíráskodási Szabályzat”-ot hirdettek ki, és „panaszláda”-rendszert vezettek be. A nagybirtokok feldarabolására került sor, így megjelentek a kisbirtokosok, bérlők és földnélküliek is. A régi termények: rizs, szójabab, köles, árpa, búza mellett megjelentek az újabb termények, mint a gyapot, kender, burgonya, tea, dohány, ginszeng, cukor, festőnövények, olajosnövények, emlett a selyemtermelés is jelentősen növekedett. Az új termények elterjedése a földbirtokosoknak is köszönhető, ugyanis ők alkalmaztak modern módszereket először, ami hozzájárult a terméshozam növekedéséhez. Ezek a földbirtokosok a vidéki iparban is részt vettek. Szake-főzés és a szójamártás-készítés voltak az alapjai számos dzsentri család vagyonának. Szintén további vagyonhoz juttatta őket a selyemszövés, gyapotfonal magtalanítása, kelmefestés, növényi olajok nyerése, és fűrészelt fa előállítása.
A reformok így sem jártak sikerrel, hiszen az adónként beszedett rizsmennyiség növekedése a risz árának csökkenését vonta maga után, s ezzel a bakufu busijainak jövedelme is csökkent, mert kevesebb lett a rizsben kapott fizetés értéke. A bakufu igyekezett szabályozni a rizs árát, de a rizsárak felszökésének következtében adócsökkenést kiváltó felkelések robbantak ki.
Tanuma Okicugu (1719-1788) próbálkozott meg újabb reformokkal, mégpedig úgy, hogy támogatta a nagykereskedőket a céhek létrehozásában. Új földterületek feltörését szorgalmazta, valamint a vörösréz és a tengerből nyerhető élelmiszerek és nyersanyagok exportjának fokozását. Sőt javasolta, hogy Japán vegye fel a kereskedelmi kapcsolatot a cári Oroszországgal. Azonban mindezek intézkedések sikertelenségéhez nemcsak a természeti csapások, de a korrupció is nagyban hozzájárult.
Macudaira Szadanobu (1758-1829) volt, aki újabb reformokat vezetett be. 1789-ben törölte a busik adósságát és csökkentette a kamatlábat. Megtiltotta a parasztoknak, hogy elhagyják a falvakat. Raktárakat létesített, ahová gabonát tároltak. Tábort létesített a csavargók számára az edói Isikavadzsimában, s lakóit ács, asztalos és más szakmákra tanítatta, fizetség ellenében dolgoztatta őket, és emellett elhelyezkedésükben is igyekezett segíteni. Általában 300-400 fő tartózkodott ilyen táborokban. Fokozta a csónin-művészetek feletti ellenőrzést
Az utolsó kísérleteket Midzuno Tadakuni (1794-1851) tette. Takarékosságra ösztönözte a városlakókat. A nagykereskedőcéhek feloszlatásával és monopolhelyzetük megszüntetésével a falvakban újonnan megjelenő kereskedőket támogatta, s ezeket megpróbálta a bakufu közvetlen ellenőrzése alá vonni.
A sógunok mellett a daimjók is próbálkoztak reformokkal, úgy hogy, a helyi termékek előállítását támogatták. Ám többnyire ezek a refomok sikertelenek maradtak, főleg a keleti, északkeleti vidékeken lévő han-birtokokon.
VII. Fejezet: Korai intő jelek
Japán minden erőfeszítése ellenére nem tudta örök időkre elszigetelni magát az európai országoktól, már az 1730-as években feltűntek orosz felderítő és kereskedelmi hajók a japán partok mentén. Néha fel-fel bukkantak hajótöröttek, prémvadászok is. 1792-ben Lakszman, majd 1804-ben Rezanov vezette orosz küldöttségek próbálták rávenni a japán vezetést a kereskedelmi kapcsolatok felvételére, de minden kísérlet kudarccal végződött. Egyenlőre engedélyezte a sógunátus, hogy idegen hajók vizet és élelmet vegyenek magukhoz, de ettől semmi többről nem lehetett szó.
Az oroszoknál még érdekeltebbek voltak kereskedelmi ügyben az amerikaiak, akiknek bálnavadászhajói ott működtek a japán vizeken. Az amerikaiaknak nagy szükségük volt olyan japán kikötőkre, ahol hajóik menedéket találhattak, ez a helyzet a gőzhajók megjelenésével még sürgetőbbé vált, ugyanis megjelent az igény olyan japán szénelő kikötők iránt, amelyekben a gőzösök feltölthették a hosszú, óceáni átkelés alatt kiürült szénraktáraikat.
1808-ban egy angol hadihajó, HMS Phateon, amely francia és holland hajókra vadászott a Távol-Keleten, befutott Nagaszaki kikötőjébe. Ezek az angol tengerészek amikor kikötöttek csőre töltött hajóágyúkkal élelmet és vizet követeltek. Ez az incidens nem váltott ki nagy pánikhangulatot, inkább II. Vilmos király levele 1843-ban, amelyben felhívta a japán kormány figyelmét a bezárkózás tarthatatlanságára. Ezek az események rávilágítottak arra, hogy a Tokugava-sógunátust óriási veszély fenyegeti a tenger felől.
A nyugati hajók egyre gyakrabban bukkantak fel. Az 1820-as években megjelentek az európai és amerikai bálnavadászok, akik a zsírjukért vadászták a bálnákat, és mivel az Atlanti-óceán bálnaállományát már jócskán megtizedelték, ezért átköltöztek a Csendes-óceánra, ahol főleg a Japánhoz közel eső vizeken különösen sok bálna és cet élt.
1824-ben sor került Mito városa közelében egy incidensre, amelyben már közvetlen fegyveres összecsapásra is sor került, ugyanis az idegenek és a Satsuma-klán harcosai összecsaptak, mivel a klán tagjai a hajósokat a régóta betiltott keresztény vallás képviselőinek tekintették. Ez az esemény adta a végső lökést, hogy a Japán kormány tényleges beavatkozásra szánja rá magát, és 1825-ben a sógunátus rendeletet bocsátott ki, miszerint minden közeledő idegen hajóra azonnal tüzet kell nyitni. Ez a rendeletet 1843-ban fogják visszavonni az ópiumháború hatására, ugyanis az ópiumháborúban a brit és franciák egyesített hadereje térdre kényszerítette Kínát. A japánok a Kínai birodalmat erősebbnek vélték a saját országuktól, így azonnal felröppent a hír hallatán az a gondolat, hogy az európaiak előtt most már nyitva áll az út Japánba, nincs az az ország, amelyik megállíthatná a hódító európaiakat.
Az ország védelmének a megszervezése került ettől fogva előtérbe. Az eredményes ellenálláshoz szükség lett volna, hogy a tartományok fegyverkezési tilalmát feloldják, ez azonban veszélyeztette volna a kormányzat erőfölényét. Az 1845-ben kinevezett Abe Maszahiro főminiszter fogja megtalálni a megoldást erre a problémára. Röviddel, hogy a fiatal Abe Maszahirót kinevezték, 1846-ban Rjúkjú-szigeteknél francia hadihajók jelentek meg, melyeknek Jean-Baptiste Cecille admirális volt a parancsnoka. A franciák a kereskedelmi kapcsolatok megújítását követelték.
Ezzel majdnem egyidőtájt megjelentek az amerikaiak is. Aba Maszahiro az amerikaiak kérését habozás nélkül elutasította, azonban a franciákkal szemben nem tudott döntést hozni. A döntést Shimazu Nariokira ruházta át, aki már régóta fennhatósága alatt tartotta Rjúkjú-szigeteket. Shimazu Nariokira végső esetben hajlandó lett volna engedményeket tenni, azonban a franciák admirálisa nem tudta kellőképpen kiaknázni ezt a lehetőséget, így az évtized hátralévő része eseménytelenül telt el.
VIII. Fejezet: A sógunátus bukása
Matthew C. Perry
A változás szele 1853. július 8-án köszöntött be, amikor Matthew C. Perry amerikai admirális gőzhajókból álló flottájával felbukkant a
Nem látszott más kiút, ezért 1854. március 31-én az amerikaiak és a japánok megkötötték a kanagava szerződést, mely arra adott engedélyt, hogy amerikai konzul tevékenykedjen Japánban. A szerződés értelmében 1856 augusztusában Townsend Harris az első amerikai konzul meg is érkezett a szigetországba. Mindeközben Japán a további országokkal is szerződéseket kötött: Oroszország, Anglia és Hollandia. Ezeknek a szerződéseknek az értelmében Japánban a nyugati rezidensek fölött csak a saját konzuli bíróságuk ítélkezhetett a saját országuk törvényei alapján.
1858 februárjára Harrisnek a teljes körű kereskedelmi szerződés aláírását sikerült kialkudnia, annak ellenére, hogy a császár nem adta beleegyezését. A Japán-Amerikai Barátsági és Kereskedelmi Szerződés aláírására 1858. július 29-én került sor. Ebben a szerződésben került engedélyezésre, hogy a nyugati képviselők létesíthetnek rezidenciát két nagyvárosban: Edóban és Oszakában.
A szerződés császári jóváhagyás nélküli aláírásának hírére tiltakozási hullám öntötte el a szigetországot. Ii Naoszuke miniszter a zavargásokat rendőri terrorral akarta felszámolni, de a felháborodott szamurájok egy csoportja 1860 márciusában megölte. Erre a tettre a szamurájoknak az adott okot, hogy hivatásbeli kötelességük szerint az ő feladatuk megóvni a hazát a barbár betolakodóktól.
Egy másik súlyos ok az elégedetlenségre az infláció növekedése volt, amelyet az arany kiáramlása okozott. A textilpiac csődbe juttatásáért pedig a géppel gyártott olcsó importcikkek voltak a felelősek. A japán termelők nem tudták felvenni a versenyt az európai termelőkkel, így sorban tönkrementek. Az Edo-kormányzat minden tekintélyét elvesztette, mivel teret engedett a külföldi politikai törekvéseknek Az elégedetlenség odáig fajult, hogy 1863-ban a lázongók felgyújtották az edói brit követség épületét. Az udvar teljes egészében a legradikálisabb tartomány, Csósú befolyása alá került, amely követelte az idegenek azonnali kiűzését. Azonos nézeteket vallott Csósúval a Kjúsú sziget déli csücskén lévő Szacuma is.
A sógunátusnak nem volt más választása, ezért felszólította a konzulátusokat, hogy 1863. július 25-i hatállyal hagyják el az országot. Ennek a felszólításnak a nyugati hatalmak nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, de Csósú annál inkább. A határidő leteltével ágyútűz alá vette a Simonoszeki-szoroson áthaladó kereskedelmi hajókat. Válaszképpen 1863-ban a brit flotta hadihajói rommá lőtték Kagosimát, Szacuma fővárosát, majd tűz alá vették Csósú tartomány part menti erődjeit. A japán kormány sem maradt tétlen megkezdte a honi hadseregek újjászervezését. Arra kényszerítette a szamurájokat, hogy hagyjanak fel a harcművészetek gyakorlásával, térjenek át az új fegyverek tanulmányozására, s fogadják el a besorozott közkatonák jelenlétét.
Ezek az intézkedések mindinkább szembefordították a szamurájokat a vezetőkkel és a fennálló rendszerrel. Japán minden korábbinál nagyobb összegeket költött a katonai kiképzésre, fegyvervásárlásra, sorozásokra. A bakufu és a daimjók, hogy minél több jövedelemhez jussanak, pénzt verettek, csökkentették a szamurájok járandóságát, kölcsönöket vettek fel, felszámolták a munkahelyeket és visszafogták a különböző kiadásaikat. Ezek az intézkedések a közrangúakat megosztották.
Időközben Csósú és Szacuma titokban egyesítették az erőiket és átvették a hatalmat a császári udvarban. Szaigó Takamori és Okubo Tosimicsi voltak a vezetőik. Az 1864 júliusában az új angol konzul Parkes már azzal az utasítással érkezett Japánba, hogy lépjen szoros kapcsolatra Szacuma és Csósú tartományokkal, mert a sógunátus már nem képes normális körülményeket biztosítani a kereskedelm számára. A külföldieket megpróbálták az országból kiűzni, de mindezen kísérletek sikertelenek voltak. 1865-ben maga a császár is érvényesnek nyilvánította az idegenekkel megkötött szerződéseket.
Mucuhito császár 1868-1912
A tényleges változás 1867-ben elkezdődött azzal, hogy Kómei császár titokzatos halálát követően Mucuhito-t tették meg a császárnak, aki Meidzsi császár néven foglalta el a trónust. 1868 január 3-án Mucuhito császár kihirdeti, hogy új időszámítás veszi kezdetét Japánban. A „Felvilágosult Kormányzás” korszakával megszületik a modern Japán.
[1] Eta: - a kitaszított páriák kasztja – kora középkori eredetű. A buddhista valllás tilalmai folytán a jószág leölését, a bőr feldolgozását és más hasonló munkákat szégyenletesnek tekintették a „szabad” emberek szempontjából. Ezért az ilyen munkát vagy rabszolgák, vagy bizonyos bűncselekményekért elítélt emberek végezték. Ezek a foglalkozási ágak fokozatosan öröklődtek, így alakult ki az eta kaszt. Az etához tartozókat megfosztották minden jogtól, csak a számukra rögzített foglalkozásokat végezhették, s rezervátumokban laktak.
