HTML

Az olasz egység létrejötte (folytatása) 2.

2010.01.02. 20:45 Pisák Ildikó

X. FEJEZET: Garibaldi és az egység kivívása, 1859-1861

 

 

Garibaldi a tengerész mivolta által ismerkedett meg az olasz forradalmi emigránsok csoportjaival, akik nagy hatást gyakoroltak rá. Így vélekedik Csorba László: „ A tenger, igen, a tenger volt Garibaldi igazi iskolája.”[1] Majd megismerkedett Mazzinival és részt vett 1834-ben a genovai mazzinista felkelésben. Mivel halálra ítélték száműzetésbe került Franciaországba, majd Dél-Amerikába.

„1835-1848 között Dél-Amerikában élt: részt vett Uruguay függetlenségi harcban.”[2] Itt szerzett sikereinek köszönhetően ismertté vált a neve. Gerilla harcmodort alkalmazott, mely váratlan bekerítésekből, meglepetés szerű rajtaütésekből, színlelt támadásokból áll.

Mikor kitört az 1848-as forradalom Olaszországba ment és felajánlotta IX. Pius pápának a segítségét, Károly Albertnek. Majd a Nemzeti Szövetségbe belépett. 1849 után Mazzini és Garibaldi útja fokozatosan elvált egymástól. Mazzini ugyanis ragaszkodott az eredeti köztársasági programjához, Garibaldi viszont felismerte, hogy együtt kell működni Piemonttal. 1859-ben felajánlotta szolgálatát Piemontnak, amikor az osztrák-piemonti-francia háború megindult. Ebben a háborúban szintén sikereket ért el, azonban a villafrancai fegyverszünet után Garibaldi árulásnak minősítve a szerződés aláírását, kilépett a Nemzeti Szövetségből. Ezután az Emiliában létrejött liga rendelkezésére bocsátotta erőit, mivel arra törekedett, hogy felszabadítsa a pápai államot és Dél-Itáliát.

Garibaldi tehát megindította szicíliai expedícióját 1000 főnyi seregével 1860. május 11-én, amely létszáma után Mille (Ezrek) nevet kapta. Marsalában szálltak partra és május 12-én már Calatafiminél megverte a Bourbon királyi haderő egységeit. Május 14-én pedig, mint diktátor, átvette a sziget kormányzását. 1860. június 6-án elfoglalta Szicilia fővárosát, Palermót, július 21-én pedig a milazzói csatában megverte a Bourbon királyi hadsereg főerőit, ezzel egész Szicília birtokába került. Az expedíció gyorsasága az egész világot lenyűgözte, Garibaldinak földöntúli képességet kezdtek tulajdonítani. Garibaldi sikereinek titka azonban nem földöntúli képességeiben, hanem nagyon is a földi realitásokban rejlett.

 Sikereit a Szicília lakosságának is köszönhette, akik támogatták őt. A picciottik[3]  nagy számban csatlakoztak Garibaldi seregéhez. Ez az összefonódás volt főként Garibaldi sikereinek kulcsa. Garibaldi intézkedései a parasztság rétegét is megmozgatták, akikről oly sokan elfelejtkeztek. Eddig a szicíliai parasztoknak tiltva volt a közös legelőhasználat, a feudomokon kívüli fagyűjtés. A Bourbonok a szicíliai parasztságra rendkívüli magas őrlési adót vetettek ki. Garibaldi  rögtön a partraszállás után, 1860. május 17-én eltörölte az őrlési adót, június 2-án pedig dekrétumot bocsátott ki, amelyben elrendelte a községi földeknek a parasztság közötti felosztását. Majd később az egyházi javak felosztásáról is intézkedett. Ezek az intézkedések biztosították számára a sziget lakossága döntő többségének támogatását.

1860. augusztus 20-án Dél-Itália felszabadítására indult. Calabriában szállt partra, 1860. szeptember 7-én bevonult Nápolyba és átvette Dél-Itália vezetését. Cavour és a piemontiak kétségbeesése kezdett kiéleződni Garibaldi sikereit látván, ugyanis attól tartottak, hogy ezek után sikerein felbuzdulva a francia megszállás alatt álló Róma, Velence vagy Nizza felszabadítására indul. Ezért Cavour fontosnak tartotta, hogy Nápoly felszabadítása ne Garibaldi akciója révén valósuljon meg, így szervezkedésbe kezdett. Garibaldi nápolyi bevonulása napján Cavour felszólította a pápát, hogy oszlassa fel seregét, majd 1860. szeptember 11-én Cialdini parancsnoksága alatt hadüzenet nélkül a pápai államba vezényelte az olasz királyi haderőt. Szeptember 18-án Cialdini Castel Fidardonál szétverte a pápai csapatokat, majd miután Anconát elfoglalta bevonult Umbriába.

 

Enrico Cialdini

(élt: 1811-1892)

 

A királyi hadsereg és  Garibaldi csapata október 1-én csaptak össze, melyben a garibaldista haderő győzött. 1860. október 21-én Garibaldi népszavazást rendelt el. Ebben arról szavaztak, hogy egyesüljön e Nápoly az olasz királysággal, a szavazás az egyesülés javára dőlt el. 1860. november 7-én II. Viktor Emanuel, oldalán Garibaldival, bevonult Nápolyba. A bevonulás után a garibaldista haderőt lefegyverezték. Garibaldinak volt egy kérése, mégpedig, hogy az önkénteseket besorozzák a reguláris hadseregbe, de ezt a kérést a király elutasította. Garibaldit a diktátori hatalmától is megfosztották 1861 februárjában a monarchista hadsereg bevette Gaetát, eközben Torinóban összeült az első királyi parlament, ahol már jelen voltak a felszabadított tartományok (Szicília, Nápoly, Márkák, Umbria) képviselői is.

„1861-ben egy sor városban népszavazást tartottak az egységes Olaszországhoz való csatlakozásról, melyek kivétel nélkül megerősítették a létrejött új államot.”[4] 1861. március 17-én a torinói parlament II. Viktor Emanuelt egész Olaszország királyává nyilvánította, fővárosa pedig Firenze lett, így Velence és Róma kivételével megszületett az egységes Olaszország.

 

 

 

 

XI. FEJEZET: Porosz-osztrák-olasz háború, Velence megszerzése

 

 

Velence megszerzésére az 1866-os porosz-osztrák-olasz háború révén nyílt lehetőség, ugyanis 1863-ban Lengyelország oroszok megszállta részén függetlenségi felkelés tört ki. III. Napóleon ezt felkívánta használni Franciaország számára. III. Napóleon és Palmerston autonómia-javaslatot terjesztett Gorcsakov elé, aki csak a felkelőknek adandó amnesztiára hajlott. Anglia ezzel elérte célját, de III. Napóleon többre vágyott és abban bízott, hogy Oroszország nem mer beleavatkozni a lépéseibe. Franciaországnak jól jött Otto von Bismarck porosz kancellár azon lépése, hogy II. Sándornak engedélyezte, hogy az orosz csapatok a lengyel felkelőket porosz területeken is üldözhessék. Ausztria felháborodással reagált, Ferenc József Frankfurtban fejedelmi gyűlést hívott össze, hogy megválasztassa magát német császárrá. I. Vilmos porosz uralkodó ettől a gyűléstől Bismarck hatására maradt távol, ezzel látványosan megalázta az osztrák császárt.

                                                                                              

Otto von Bismarck                                                                            I. Vilmos porosz uralkodó

    (1815-98)                                                                                          (uralkodott: 1861-88)                         

 

A bonyodalmak tovább folytatódtak a schleswig-holsteini konfliktussal. Shleswig és Holstein tartományok Dániával perszonálunióban álltak. Ezekben a tartományokban elég nagy létszámú  a német lakosság élt. Az 1863-ban trónra kerülő IX. Keresztély dán király annektálni akarta az említett tartományokat. Bismarck ennek hatására porosz csapatokat állított ki. Ausztria sem akart lemaradni, így ő is csapatokat állított hadba. 1864 tavaszán az osztrák-porosz csapatok támadásba lendültek és májusra békére kényszerítették Dániát. Schleswig köztársaságát megkapta Poroszország, Holsteint pedig Ausztria.

 Nyílvánvalóvá vált, hogy Poroszország már csak a háborút kiváltó okot keresi Ausztria ellen. 1865 őszén Bismarck Biarritzban találkozott III. Napóleonnal, hogy a porosz-olasz szövetségről tárgyaljanak. Ezután sikerült meggyőznie Viktor Emanuelt is, így megalakulhatott az osztrákellenes front. III. Napóleon osztrák győzelmet várt, s azt, hogy semlegessége fejében hozzájuthat a Rajna bal partjához. A casus bellivel Bismarck állt elő. Azt javasolta, hogy reformálják meg a Német Szövetséget, mivel ezt a javaslatot Ausztria elutasította, így indítványozta, hogy zárják ki a szövetségből. Ausztria reakciója a hadba lépés volt. Az osztrák csapatok Custozzánál győztek a szárazföldön, Lissánál pedig Tegetthoff admirális irányításával a tengeren is.

 Fordulat következett be, amikor Benedek Lajos vezette sereg vereséget szenvedett 1866. július 3-án Sadowa és Königgrätz között. E képpen ír az eseményről Karl Vocelka: „1866-ban az újabb háborús vereség – a döntő csata Königgrätznál zajlott le – Velence elvesztésén kívül azt eredményezte, hogy Ausztria kimaradt a német kérdés rendezéséből.”[5]

Ausztria és Poroszország augusztus 23-én aláírták a prágai békét, amely értelmében Poroszország annektálta Ausztria szövetségeseit. Olaszország megkapta a várva várt Velencét.  Poroszország létrehozta az Észak-német Szövetséget, melynek elnöke a porosz király lett.

                                                                                                

Wilhelm von Tegetthoff                                                                                Benedek Lajos

(1827-1871)                                                                                                                                                                                       (1804-1881)

 

 

XII. FEJEZET:  Az 1870-es porosz-francia háború,

Róma felszabadítása az francia uralom alól

 

Garibaldi próbálta Rómát megszerezni, azonban mint az 1862-es, mind azt 1867-es kísérlet eredménytelenül zárult le, az előbbit a szárdok hiúsították meg, az utóbbit pedig a franciák.

Az európai helyzet úgy alakult, hogy alkalom nyílt Róma megszerzésére, mégpedig az 1870-es porosz-francia háború által, amely Franciaország kétségbeesésével kezdődött. Franciaország nyugtalanul nézte Poroszország megerősödését, ezért az olaszokat fegyverfogásra bíztatta, Dél-Tirolért cserébe, azonban az olaszok hajthatatlanok voltak, nem léptek Franciaországgal szövetségre. Bismarck célja szintén a Franciaországgal való háború kiprovokálása volt. Jó ürügynek bizonyult a háború kirobbantására az 1670-ben megürült spanyol trón. Bismarck Hohenzollen Lipótot akarta a trónra ültetni, a franciák viszont V. Károly birodalmának visszaállítását szerették volna. A franciák próbálták diplomáciai úton rendezni a helyzetet, de ennek sikertelensége miatt 1870 júliusában hadat üzentek Poroszországnak. MacMahon által vezetett francia sereg sorozatos vereségeket szenvedett, Bazaine által vezetett sereg pedig Metz városába szorult. III. Napóleon felmentésükre sietett, de Moltke Sedannál körülzárta, ezért szeptember 2-án lették a fegyvert.

                                                                                                           

Francois Achille Bazaine                                                                          Helmut von Moltke

(1811-1888)                                                                                                                                                                                             (1848-1916)

Szeptember közepén a poroszok körülzárták Párizst. „Franciaország veresége miatt a francia csapatoknak, amelyek Rómában védték a pápát, tüstént el kellett hagyniuk a várost, és az olasz király csapatai bevonultak Rómába.”[6]- írja E. H. Gombrich.

1871. január 18-án a német fejedelmek proklamálták a Német Császárság megszületését. 1871. május 10-én írták alá a végleges békét Majna-Frankfurtban, ennek értelmében Németország megszerezte Elzász-Lotharingiát, és ötmilliárd aranyfrank hadisarcot kaptak. A franciák III. Napóleon császárt megfosztották a trónjától, és kikiáltották a köztársaságot. Bismarck pedig az egyesült Német Birodalom miniszterelnöke lett.

Olaszország tehát ilyen különös körülmények közepette szerezte vissza Rómát, ezzel befejeződött végleg a Risorgimento. IX. Pius elutasította a világi állammal való megegyezését, önmagát „vatikáni fogoly”-nak nyilvánította, s ezzel a döntéssel 1929-ig rendezetlenül hagyta a pápaság és az Olasz Királyság viszonyát. Végszóként Barta János szavaival élnék: „A 22 milliós új állam csak alkotmányos és politikai tekintetben vált egységessé. Noha az olasz nemzeti öntudat kialakításáért nagyon sokan és nagyon sokat tettek (pl. Giuseppe Verdi tevékenysége), az egyes régiók közötti gazdasági és civilizációs szintkülönbségek óriásiak voltak. Egy korabeli mondás szerint „megcsináltuk Olaszországot, de az olaszokat még meg kell teremtenünk”.”[7]

 

Irodalomjegyzék

 

Ács Miklós, Fehér Csaba, Nagy-Spieler Péter: Európa története, a kezdetektől napjainkig; Könyvkuckó Kiadó, Bp. 1999.

Barta János (szerk.): Egyetemes történelem; Pannonica Kiadó, Bp. 2004.

Bebesi György (szerk.): A hosszú 19. század rövid története; Comenius Kiadó, Pécs 2005. Czövek István: Fejezetek a hosszú 19. század történetéből; Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyáza 2005.

E.H. Gombrich: Rövid világtörténet fiataloknak; ÁKV-Budapest Kiadó, Bp. 1991.

E. J. Hobsbawn: A birodalmak kora 1875-1914; Pannonica Kiadó, Bp. 2004.

Harry Heardher: Olaszország rövid története; Maecenas Könyvkiadó, Bp. 1992.

Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 1000-től 1500-ig; Kiadta a Reáltanoda Alapítvány, Bp. 2005.

Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 1500-től 1789-ig; Kiadta a Reáltanoda Alapítvány, Bp. 2005.

Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 1789-1914-ig; Kiadta a Reáltanoda Alapítvány, Bp. 2005.

Karl Vocelka: Ausztria története; Corvina Kiadó, Bp. 2006.

Kis Aladár: Olaszország története 1748-1970; Tankönyvkiadó, Bp. 1988.

Kozári József: Egyetemes történelem I-II. 1849-1917; Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1995.

Martin Roberts: Európa története; Az ipari forradalom és a liberalizmus kora; Akadémia Kiadó, Bp. 1992.

Menyhárt Lajos: Európa története; Csokonai Kiadó Kft. Bp. 1996.

Nagy Mézes Rita (szerk.): Az ipari forradalomtól a 20. századig; Kossuth Könyvkiadó, Bp.1988.

Szabolcs Ottó, Závodszky Géza (szerk.): Ki kicsoda a történelemben?; Laude Kiadó,Bp.

Vadász Sándor: A 19. századi egyetemes történelem; Korona Kiadó Kft.

Varga Jenő: Világtörténet VII. kötet; Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1965.



[1] Csorba László: Garibaldi; Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1988.

[2] Szabolcs Ottó, Závodszky Géza (szerk.): Ki kicsoda a történelemben? Laude Kiadó, Bp.

[3] magyarul: parasztfelkelők

[4] Ács Miklós, Fehér Csaba, Nagy-Spielre Péter: Európa története, A kezdetektől napjainkig; Könyvkuckó Kiadó, Bp. 1999.

[5] Karl Vocelka: Ausztria története; Corvina Kiadó, Bp. 2006.

[6] E. H. Gombrich: Rövid világtörténet fiataloknak; ÁKV-Budapest Kiadó, Bp. 1991.

[7] Barta János (szerk.): Egyetemes történelem; Pannonica Kiadó, Bp. 2004.

Szólj hozzá!

Az olasz egység létrejötte (folytatása)

2010.01.02. 20:43 Pisák Ildikó

V. FEJEZET: Az 1830-40-es évek felkelései

 

Az Ifjú Itália élén központi testület állt (Congrega centrale), melynek elnöke Mazzini volt. Ez alá tartoztak a tartományi területek., melyek városonként egy-egy irányítót (ordinatore) választottak Minden tag kapott egy harci nevet, pl: Mazzini Filippo Strozzi néven szerepelt. A szervezethez csatlakozott tagokat federatinak (szövetkezetek) választották. Beosztásuk szerint egyszerű és propagator-federati-ra osztották.

Mazzini 1833-ban felkelést akart kirobbantani Szárdíniában, majd Genovában, de a rendőrség közbelépett. 12 fő szervezőjét és 50 fő résztvevőjét letartóztatták az akciónak. Mazzini egyik társa, Jacopo Ruffini a börtönben öngyilkos lett, mert nem akarta társait elárulni. Ennek hatására sem lankadt le a szervezkedési kedve, a Svájcban tartózkodó olasz, lengyel, francia emigránsokból szervezett csapattal - melynek vezetője Ramorino tábornok volt – akart Savoyában felkelést kirobbantani. Azonban az akció kudarccal végződött, részben Ramorino tábornok árulása végett, másrészt viszont a svájci kormány ellenséges magatartása végett. Ebben a vállalkozásban vett részt Giuseppe Garibaldi is, az olasz nép nagy nemzeti hőse, aki ekkor lépett először az olasz történelem színterére.

Giuseppe Garibaldi

     (1807-1882)

 

Mazzini elszántsága mégis hozott némi sikert, ugyanis az 1830-as évek elején az egyes országokban működő forradalmi csoportok az Ifjú Itáliához hasonló szervezeteket alkottak (Ifjú Franciaország, Ifjú Németország, Lengyelország, Svájc, Oroszország). Ezek a szervezetek 1834 áprilisában az Ifjú Európa nevű szervezetbe tömörültek. Mazzinit választották meg az Ifjú Európa vezetőjévé, azonban elég rövid ideig élvezhette ezt a szerepet, mivel 1836 végén kiutasították az országból.

1837 januárjában Londonba emigrált, ahonnan csak az 1848-as forradalom idején tért vissza hazájába. Emigrációjának ideje alatt is folyamatosan levelezett itáliai titkos szervezetek tagjaival, minden forradalmi eseményről tájékoztatták. Többek közt Attilio és Emilio Bandierával tengerészekkel folytatott élénk levelezést. A két tengerész megszökött a haditengerészettől  és Korfu szigetére menekültek, ahol expedíciós csapatot szerveztek. Amikor 1844-ben Calabriában felkelés tört ki, 28 főnyi kis csapat élén partra szálltak a félszigeten és Cosenza felé vonultak, az expedíció azonban árulás következtében elbukott.

Mazzini 1833-ban megengedte, hogy szervezetének tagjai Károly Albertben szövetségest keressenek, ő ugyan köztársasági volt, de elfogadta volna a monarchiát, ha megkapták volna Károly Alberttől a szükséges katonai erőt a függetlenség kivívására. Kikövetkeztette, hogy az olasz forradalom a nemzeti jellegű monarchiák katonai ereje nélkül képtelen kivívni Itália felszabadítását.

 

 

 

VI. FEJEZET: A mérsékelt irányzat

 

Az olasz nemzeti mozgalomnak a 40-es években megjelenő másik fő politikai áramlata, az un. mérsékelt irányzat. A mérsékeltek csakis az uralkodó irányításával tudták elképzelni a nemzeti célok elérését. Ők elítélték az összeesküvéseket és el szerették volna kerülni a néptömegek aktív részvételét a forradalomban. Nem akarták megszűntetni a monarchiát, főként gazdasági jellegű intézkedéseket követeltek. Próbálták sürgetni a vámhatárok és tilalmak csökkentését, vasútépítéseket, a vámtételek és díjszabások előnyösebb rendezését s ezzel párhuzamosan a közigazgatás, a jogi ügyviteli eljárások, az iskolák és a sajtó reformját.  

A mérsékelt irányzat a nagyburzsoázia és a polgárosult nemesség politikai áramlata volt. A mérsékelt irányzat az 1848-as forradalmakban tudott utat törni maga előtt. A mérsékelt mozgalom hívei közé tartozott Vincenzo Gioberti apát, aki piemonti származású katolikus gondolkodó volt. Ő volt mérsékelt irányzatban annak a politikai áramlatának a képviselője, ami a pápasághoz fűződő viszonyt akarta előtérbe helyezni.

 

Vincenzo Gioberti

   (1801-1852)

 

Eleinte Mazzini szemléletével értett egyet, azonban a mazzinista mozgalom kudarcai végett egyre többször összetűzésbe keveredtek. Szembefordult Mazzinival és új koncepciót alakított ki, amelyet 1843-ban Brüsszelben megjelent „Del primato morale e civile degli italiani”[1] című művében foglalt össze. Ebben a műben elítélte a mazziniánus gyakorlatot, abban viszont egyetértett Mazzinival, hogy Itáliának istentől fogant rendeltetése, hogy elsőrendű szerepet töltsön be a kultúra és civilizáció történetében, amely a történelem folyamán a római birodalom és a pápaság révén már kétszer megvalósult. Gioberti apát ekképpen vélekedett Itália népéről: „Az olasz választott nép... a modern kor Izraelje.” Itáliának Ausztriához fűződő viszonyában nem akart állást foglalni.  

 Azonban gondolkodása abban eltért Mazzinitól, hogy a forradalmat nem a nép által akarta véghezvinni, hanem a katolikus egyház által. Úgy gondolta, az uralkodóknak nem kell ugyan alkotmányt adniuk, de széleskörű reformtevékenységet kell kifejteniük, amely lehetővé teszi az ország gazdasági fejlődését. XVI. Gergely pápa (1831-1846) betiltotta Gioberti könyvét. Ennek ellenére visszhangra és követőkre talált, a legismertebbek között van Cesare Cantu (1804-1895) és Terenzio Mamiani (1799-1885).

 

 

                                                                    

 Cesare Cantu                                Terenzio Mamiani                               Cesare Balbo

(1804-1895)                                        (1799-1885)                                      (1789-1853)

 

A mérsékelt irányzat másik fő áramlatának, a piemontizmusnak lett a képviselője Cesare Balbo. Híres munkája a „Della Speranza d’Italia”[2], ami 1844-ben jelent meg. Programjában az az elképzelés szerepelt, hogy ki kell szorítani Ausztriát Itáliából és biztosítani kell a függetlenséget, csak ezek után lehet reformokat végrehajtani. Úgy vélte, a legalkalmasabb az lenne, ha a Szárd Királyságra támaszkodnának, ugyanis neki van a térségen belül egyedül jelentősebb katonai ereje. Balbo ellentétben Mazzinival más népek rovására vélte megvalósítani az olasz függetlenséget. Ausztria megdöntését ennek ellenére nem akarta, mert Ausztriát az európai egyensúly lényeges elemének tartotta. Remélte, ha a török birodalom elbukna, akkor az osztrákok inkább a Balkán, ill. az Égei- és a Fekete-tenger irányába terjeszkednének. Ezzel a gondolat menettel próbálta bebizonyítani azt az elgondolását, hogy Ausztriától nem feltétlenül csak forradalom által tud megszabadulni az olasz nép.

A két fő áramlat mellett több kisebb-nagyobb is megjelent, ezek közül említésre méltó Giacomo Durando (1807-1894). Ő írta a „Della nazionalitá italiana”[3] című könyvet, ami Itáliában két erős szövetségi állam szervezését javasolta, északon Károly Albert vezetésével, délen pedig a nápolyi Bourbon-dinasztia irányításával.

Massimo D’ Azeglio (1798-1866) az ekonomista irányzat képviselője volt. Ez az irányzat feladatának tekintette a nemzeti piac megteremtését, a nemzeti vasúthálózat megteremtését, az itáliai államok vámszövetségét, súlyok, mértékek, pénzek egységesítését. Ezeket a programokat Massimo D’ Azeglio a „Proposta de un Programma per l’ opinione nazionale italiana”[4] című cikkében tett közzé, amely 1847 augusztusában jelent meg.

                                                     Massimo d’ Azeglio (1798-1866)

 

1848 június 1-én nem várt esemény történt, ami változásokat hozott Itália életében, ugyanis meghalt XVI. Gergely pápa, a helyébe pedig Giovanni Mastai Ferretti-t (1792-1878), IX. Piust (uralk.: 1846-1878) választották meg a bíborosok, aki a neo-guelf irányzattal rokonszenvezett. Általános amnesztiát adott a politikai foglyoknak és menekülteknek. 1847-ben államtanácsot állítottak fel, aminek a jogköre kiterjedt az adózás megszavazására. Ebben a tanácsban 24 világi tag foglalhatott helyet. Enyhítette az egyházi cenzúrát, emellett hozzájárult a polgári nemzeti gárda felállításához. Mivel ezeknek a reformoknak a híre igen elterjedt Itáliában, így a többi államban is kénytelenek voltak az uralkodók némi változtatásra. Azonban ezek a reformok az egyes helyeken igen eltérőek voltak, míg Toscanában mélyreható változások történtek, addig Piemontban alig történt némi változás.

Metternich osztrák kancellár nem nézte tétlenül az eseményeket, 1847 augusztus 13-án csapataival elfoglalta Ferrara városát, ami a pápai államhoz tartozott. Mivel ez az esemény a tömeg felháborodását vívta ki, ezért Károly Albert úgy döntött, hogy felajánlja a pápának a hadserege segítségét, hogy felszabadítsák Ferrarát. Ettől a ponttól kezdve vált a reformmozgalom egyúttal függetlenségi harccá is.

 

 

 

VII. FEJEZET: Forradalom és szabadságharc Itáliában 1848-49-ben

 

 

„Itáliában az 1848-as forradalmi mozgalom a szicíliai eseményekkel kezdődött. Szicília szigetén különösen kiéleződtek az osztályellentétek: a nagybirtokosok és kapitalisták kíméletlenül kizsákmányolták a földnélküli parasztságot és a kénbányák munkásait. A 40-es években a szicíliai dolgozó tömegek helyzete a többször ismétlődő rossz termés és ipari válság következtében végképp elviselhetetlenné vált. Ugyanakkor a burzsoá-nemesi körök is egyre határozottabban követelték a sziget autonómiáját, sőt a nápolyi királyságtól való elszakadását.”[5]

Palermo népe felkelt a Bourbon-uralom ellen 1848 január 12-én és a királyi helyőrséget kiűzték a városból. Majd február 2-án Settimo Ruggiero elnökletével megalakult az ideiglenes szicíliai kormány. A mozgalom innen Aquliába és Calabriába terjedt át. Mivel Nápolyban is hasonló eseményektől kellett tartani, így II. Bourbon Ferdinánd február 10-én kénytelen volt az összes itáliai fejedelmek közül elsőként alkotmányt és teljes sajtószabadságot engedélyezni.

A déli forradalmak hírére nagy tüntetések törtek ki Közép- és Észak-Itáliában is. Ezek hatására Piemontban Károly Albert február 8-án elfogadta az alkotmányt, melyet 1848. március 4-én hirdettek ki. Eszerint a Szárd Királyság abszolut monarchiából kétkamarás törvényhozó parlamenttel, választott képviselőházzal és a király által kinevezett szenátussal rendelkező alkotmányos monarchiává alakult. A végrehajtó hatalom a király kezében maradt, aki kinevezte az összes képviselőt, szentesítette és kihirdette a törvényeket, évenként összehívta a parlamentet, gyakorolta a kegyelmezés és a büntetés megváltoztatásának jogát. Mindezek fejében a királynak esküt kellett tennie az alkotmányra.

Az alkotmány kihirdetése után megalakult a minisztérium, melynek élére Cesare Balbo állt, a piemontizmus megalakítója. Toscanában február 11-én alakult meg az alkotmányos minisztérium, melynek élére Bettino Ricasolit (1809-1880). Az Egyházi Államban február 12-én alakult meg a pápai állam első világi minisztériuma és IX. Pius már március 14 beleegyezett annak kihirdetésében. A legfelső állami funkciót továbbra is a Kardinálisok Szent Kollégiuma töltötte be, mint a Pápa személyétől elválaszthatatlan legfelső szenátus.

Itálián kívül mindeközben tovább zajlottak az események. 1848. február 24-én felkelés tört ki Párizsban, amelynek sikerült megtörnie Lajos Fülöp uralmát. A párizsi forradalom hatására március 13-án Bécsben a nép szintén megdöntötte Metternich kancellár hatalmát, aki elmenekült az országból. Március 18-án Berlin népe ragadott fegyvert, II. Frigyes Vilmost kapitulációra kényszerítették.

Március 18-án Milánó népe megtámadta a város osztrák helyőrségét és kiűzte őket Milánóból. Milánót követte a felkelésben Lombardia, Velence, a pármai és a modenai hercegségek városai. 1848 március 22-én a Velencei Szent Márk téren kihirdették az osztrák uralom bukását és a köztársaságot. Ideiglenes kormányt választottak, melynek elnöke Daniele Manin (1804-1857) lett. A velencei és milánói osztrák helyőrségek Radetzky tábornok visszahúzódtak az észak-olaszországi „várnégyszögbe” (Mantova, Verona, Legnano, Peschiera).

                                                                                                       

Josef Wenzel Radetzky                                                                                         Daniele Manin

(élt: 1766-1858)                                                                                                  (élt: 1804-1857)

 

Így a velencei körzet kivételével egész Itália felszabadult az osztrák uralom alól. Március 23-án pedig hadat üzent Piemont Ausztriának. Ez volt Ausztria ellen az első függetlenségi háború.

IX. Pius pápa 1848. április 29-én váratlanul szózatot hirdetett ki, melyben bejelentette, hogy visszahívja csapatait a frontról, ő ugyanis egy saját maga által megalakított ligát tudott volna elképzelni a harctéren. A szicíliai parlamentnek szintén másak voltak az elképzelései, ők egy autonóm királyságot akartak létrehozni. A királynak azt javasolták, hogy mondjon le Szicília trónjáról az egyik fia javára. Azonban ez a kérés Ferdinándnál elutasításra talált, ezért 1848 április 13-án a parlament örökre trónvesztettnek nyilvánította a Bourbon-házat Szicíliában. Amint 1848 májusában a nápolyi parlamentet megnyitották Ferdinánd ellenforradalmi államcsínyt hajtott végre, felszámolta a parlamentet és a zavargásokat is.

A forradalmárok között ellentétek feszültek, főként a piemontiak és a lombardiaiak között, mivel Lombardiát Piemontba szándékoztak beolvasztani, amit természetesen Lombardia nem szívlelt. Ezek az ellentétek jelentősen visszavettek a forradalom lendületéből. 1848. július 22-én Custozzánál vereséget szenvedtek az itáliaiak, 1848. augusztus 8-án pedig aláírták az osztrák-piemonti fegyverszünetet. Ebben a fegyverszünetben a két fél kölcsönösen megígérte egymásnak, hogy a forradalom előtti határok érvényben maradnak. Ezzel az Első Függetlenségi Háború első szakasza lezárult. Pármában, Modenában és Nápolyban kegyetlen megtorlás következett. Ferdinánd bosszút állt a szicíliaikon, azzal hogy szeptember 7-én Messinát szétlövette, majd bevette a várost. Ekkor kapta a „Re Bomba”[6] nevet.

1848 őszén fordulat következett be, mely annak volt köszönhető, hogy a mérsékeltek politikai koncepciói az uralkodók árulásai végett háttérbe szorultak, így a demokraták kerültek előtérbe. Velence nem adta fel tovább harcolt. Velence példáját követte Toscana és az Egyházi Állam. 1848 augusztus 25-én Livornóban nagy tüntetés tört ki, aminek sikerült a demokratikus kormányt kivívnia. Firenzében megalakult a demokratikus kormány, amelynek élén Domenico Guerrazzi (1804-1873) és Giuseppe Montanelli (1813-1862) álltak. Kezdeményezték, hogy az össze itáliai államok küldötteinek részvételével hívjanak össze Alkotmányzozó Gyűlést Itália állami és politikai rendszerének megalkotására.

Pellegrino Rossi

(1787-1848)

IX. Pius pápa 1848 szeptemberében Pellegrino Rossi-val új jobboldali liberális kormányt nevezett ki, ami a nép felháborodásához vezetett. 1848. november 15-én ismeretlen merénylő meggyilkolta Pellegrino Rossit, amit másnap a felkelők zavargása követett IX. Pius székhelye előtt. Ennek következtében a pápa demokratikus kabinetet nevezett ki, majd 1848. november 25-én elmenekült a nápolyi királyhoz. A nápolyi király Gaeta várát bocsátotta rendelkezésére. A pápa ekkor rendeletet bocsátott ki, amiben semmisnek nyilvánított minden liberális kormányintézkedést. A római kormány választásokat írt ki. A szavazás révén a radikálisok lettek a győztesek.

1849. február 9-én az új parlament kimondta a pápa világi hatalmának eltörlését és kikiáltotta a Római Köztársaságot. Triumvirátust állítottak az élére, amelynek a tagjai: Carlo Armellini (1777-1863), Aurelio Saffi (1819-1890) és Mazzini.

Firenzében II. Lipót herceg követte a pápa mintáját, Sienába, majd Gaetába menekült. 1849. február 18-án kimondták a trónfosztását és kikiáltották a köztársaságot.

A velencei, római és toscanai köztársaságok megalakulása lehetőséget teremtett az egységesítő mozgalom kibontakozására. 1849 februárjában Toscana, Róma és a Szárd királyság delegátusai között tárgyalások indultak meg az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáról, azonban ezek meghiúsultak az  államok mély ellentétei miatt. A földkérdés még mindig megoldatlan maradt, ezért a parasztok egyre inkább közömbösökké váltak a forradalommal szemben.

Károly Albert újra indította a harcot Ausztria ellen, ami nem volt túl hosszú életű, mert 1849. március 23-án a novarrai csatában döntő vereséget szenvedtek. A csata elvesztése után Károly Albert lemondott fia, II. Viktor Emanuel javára a trónról.

                                                                                                           

II. Viktor Emanuel                                                                                                 III. Napóleon

(1820-1878)                                                                                                          (1852-1870)

 

Április 12-én Toscanában a monarchisták kerekedtek felül és visszahívták a nagyherceget. Az uralkodó - aki még Gaetában tartózkodott - az osztrákokat hívta segítségül. II. Lipót május 25-én az osztrák csapatokkal bevonult Firenzébe. Rómát Louis Napóleon (III. Napóleon) francia csapatai támadták meg. Rómát hiába védte hősiesen Garibaldi, mégis 1849. július 3-án elesett. Velence pedig 1849. augusztus 23-án vesztett csatát az osztrákokkal szemben.

Az 1848-49-es forradalmak elbukásának oka leginkább a forradalmi vezetőosztály hiányában kereshetjük. Nem volt a forradalomnak egységes irányítása, kellő szervezettsége, ennek folytán a népi tömegek - akik nagy energiával vettek részt a küzdelemben – ereje szétforgácsolódott.

 

 

VIII. FEJEZET: Az 1849-1859-ig tartó időszak

 

 

Az európai forradalmak leverése után mindenhol visszaállították a felkelés előtti állapotokat, egymást érték a kivégzések. Az összes államokban visszaállították az abszolutista rendszereket, visszaadták a klérus kiváltságait. Egyedül Piemontban nem történt különösebb megtorlás, mert Piemont befogadta az 1848-49-es forradalmak száműzött és menekült liberális és nemzeti politikusait. Ezt az intenzív fejlődési időszakot nevezik Connubio-nak. A piemonti állam 1848 után a nemzeti erők centrumává, az egyesítés folyamatának súlypontjává vált.

Ezekben az években Cavour az állam és az egyház teljes szétválasztására törekedett, ennek érdekében elfogadta az un. Siccardi törvényeket, amelyek többek között megszűntették az egyházi törvényszéket, ezáltal a papokat és szerzeteseket az állami törvények hatáskörébe helyezték. Az egyház által birtokolt földeket igyekeztek elvenni az egyháztól, ezáltal elősegítették a vidéki parasztság megerősödését. Ezek az intézkedések segítették a liberális irányzatok összekovácsolódását, eközben más irányzatok, köztársasági, demokratikus irányzatok az 1850-es években válságba kerültek.

Mazzini tovább folytatta az 1850-es években is lázító tevékenységét, az ő szervezése által tört ki 1853-ban a milánói felkelés, azonban ezek a kísérletek továbbra is  meddőek maradtak. Köztársasági híveit 1855-ben az Akciópárt nevű szervezetbe tömörítette. Ehhez az akciópárthoz tartozott Garibaldi és Manin is, akik ezekben az években kezdtek eltávolodni Mazzinitől és a mérsékeltek felé közeledtek. 1856-ban a mérsékelt politikusok megalakították az Olasz Nemzeti Társaságot, mely szervezet helyettes elnöke Garibaldi lett.

Cavour diplomáciai kapcsolatok felvételével is próbálta Itália függetlenségét kivívni. III. Napóleonnal kívánt szövetséget kötni. Ehhez kedvező alkalom volt, hogy Oroszország és Törökország között kitört a krími háború 1855-ben. Cavour úgy gondolta, hogy Piemont európai pozíciójának megerősítésére lehetőség nyílik, ha a piemonti állam Franciaország és Anglia mellett bekapcsolódik a háborúba. Ausztria semleges maradt, hiába várta Cavour az osztrákok belépését a háborúba. Anglia pedig nyomást gyakorolt Piemontra, hogy ne provokálja Ausztriát. Piemont 15 000 főből álló hadsereget küldött Oroszországba az angol-francia csapatok oldalán. Így a háborúban való részvétellel sikerült elérni, hogy az 1856-os párizsi békekonferencián mód nyíljon az olasz kérdés rendezésére.

 Ausztria megszakította 1857-ben az osztrák-piemonti diplomáciai kapcsolatot, ugyanis Piemont erődítéseket épített a lombardiai-piemonti határon. A franciák segítségnyújtása nem várt módon érkezett. Ugyanis történt, hogy egy Felice Orsini nevezetű férfi III. Napóleon ellen 1858 januárjában merényletett követett el. Ugyan a merénylet nem sikerült és az említett férfit kivégezték, azonban ez a férfi írt egy levelet III. Napóleonnak halála előtt, amiben felszólította őt, hogy siessen az olaszok segítségére.

”A többszörösen is szerencsés merénylet tehát lehetővé tette III. Napóleon és Cavour személyes találkozóját, amely megvetette egy közös, Ausztria elleni háború alapjait. A két államférfi 1858. júliusában Plombieresben tárgyalt, és a létrejött egyezményben a császár ígéretet tett, hogy osztrák támadás esetén Franciaország Piemont oldalán részt vesz az Ausztria elleni háborúban.”[7] – írja Kozári József.

Továbbá Ausztria legyőzése esetén észak-olasz királyságot hoznak létre a Savoyai dinasztia  vezetése alatt,  egy közép-olasz királyságot francia orientációt követő uralkodóval, Nápolyt pedig szintén francia vezetés alá rendelik. Megállapodtak abban, hogy egy olasz konföderációt hoznak létre az újonnan létesített államokból és a pápa védnöksége alatt. Ezek fejében Franciaország megkapja Piemonttól Savoyát és Nizzát.

1859-ben a piemonti miniszterelnök kiprovokálta az osztrákok támadását. Elérte, hogy Ausztria ultimátumot adjon Piemontnak 1859. április 20-án. Mivel ezt az ultimátumot Piemont visszautasította, ezért kitört a piemonti-osztrák háború. Franciaország is belépett a háborúba, természetesen Piemont oldalán.

 

 

 

 

 

 

IX. FEJEZET: Az 1859-es piemonti-francia-osztrák háború

 

A csatában 60 ezer főnyi piemonti sereg állt szemben a 170 ezer főt számláló osztrák sereggel szemben. Az osztrák fővezér Gyulay Ferenc gróf volt.

Gyulay Ferenc gróf

(élt: 1798-1868)

Terve az azonnali lerohanás volt, mielőtt még a francia sereg Piemont segítségére sietne. 1859. április 29-én kezdte meg a támadást. A terve kudarcba fulladt, ugyan mivel a piemontiak nem az osztrák-piemonti határ hosszában foglaltak állást, hanem a Pó jobb-partján helyezkedtek el, s várták a mintegy 120 ezer főnyi francia sereg érkezését. A francia csapatok időben megérkeztek a hadszíntérre, mivel a hadtörténetben először a vasút szolgált a csapatszállításra. Az ütközetre Magentánál került sor 1859. június 4-én, ami a francia-piemonti csapatok győzelmével zárult. 1859. június 8-án III. Napóleon és II. Viktor Emanuel bevonultak Lombardiába. Garibaldi mindeközben önkéntes csapatával elfoglalta Comot, Bergamot, majd Brescia felé haladtak, hogy az osztrákok útját elvágják. Az osztrákok kénytelenek voltak hátrálni, azonban a döntő összecsapásra mégis sor került, méghozzá június 24-én Solferinónál. Ebben az ütközetben a francia-piemonti sereg teljes győzelmet aratott. „A solferinói csatatéren a sebesültek ezreinek segély nélküli vergődését és pusztulását látva, Henri Dunant svájci polgár elhatározta a Nemzetközi Vöröskereszt megalapítását.”[8]- írja Kozári József.

Henri Dunant (1828-1910)

Eközben Toscanában és Umbriában újra éledtek a nemzeti mozgalmak. A cavourista Nemzeti Szövetség kapcsolatot teremtett a mazzinista Akciópárttal, azzal a céllal, hogy egységes akciót szervezzenek az uralkodó megbuktatására. II. Lipót 1859. április 27-én menekülésre kényszerült. Firenzében Bettino Ricasoli vezetésével ideiglenes kormány alakult, amely bejelentette, hogy Toscana Piemonthoz kíván csatlakozni.

.

Bettino Ricasoli

(élt: 1809-1880)

 

Modenában szintén felkelés végett kényszerül az uralkodó menekülésre, ezért június 13-án a városi tanács vette át a hatalmat és kihirdették Piemonthoz való csatlakozásukat. Pármában június 29-én menekült el a hercegnő, Párma szintén csatlakozott Piemonthoz. Romagnában június 14-én a pápai kormányzat összeomlott. Bolognában június 12-én ideiglenes kormány vette át a hatalmat, mivel az egész Romagna felkelt és megdöntötte a klerikális uralmat.

Váratlan fordulat következett be, amikor III. Napóleon 1859. július 8-án fegyverszünetet kötött Ausztriával Villafrancában. A háborút befejezettnek nyilvánították, Ausztria továbbra is megtarthatta Velencét, Lombardia Franciaországhoz került, amit Piemonthoz csatolt. Savoya és Nizza szintén Franciaországhoz került. A végleges békeszerződésre 1859. november 10-én került sor Zürichben.

III. Napóleon többek között azért kényszerült e feltételek elfogadására, mivel a közép-itáliai államok élére saját családjából származó uralkodót nem tudott állítani, másrészt a francia katolikusok tiltakoztak amiatt, hogy a közép-itáliai felkelések veszélybe sodorják az egyházi államot, végül pedig a nemzetközi helyzet megváltoztatása is hozzájárult a lépéséhez. Porosz fenyegetés is hozzájárult Napóleon döntéséhez, hogy ne folytassa Ausztria ellen a háborút. III. Napóleon lépését az olasz hazafiak árulásnak tekintették. Cavour tiltakozásképpen 1859. július 12-én lemondott a miniszterelnökségről.

 Modena, Párma és Romagna mozgolódni kezdett. Ezek az államok és Emilia 1859 novemberében Emilia néven kimondták az egyesülést, aminek az élére Farini (1812-1866) került. Továbbra is a mérsékelt irányzat képviselőinek a kezében maradt az irányítás. Az alkotmányozó gyűlés 1860. március 18-án kimondta Emilia csatlakozását Piemonthoz. 1860. március 22-én Toscana is Piemonthoz való csatlakozás mellett döntött.

1860. március 25-én megalakult az Olasz Királyság és 1860. április 2-án Torinóban megnyílt az Olasz Királyság parlamentje. Azonban 1860. április 4-én Palermóban újabb népfelkelés tört ki, méghozzá a Bourbonok ellen, akik az egységesítő mozgalomhoz nem igazán akartak csatlakozni. A felkelők segítségére Garibaldi sietett. Az akció megszervezésében közbenjárt Francesco Crispi (1819-1901) is.

 

Francesco Crispi

(élt: 1819- 1901)

 

Az expedícióhoz erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott Cavour, II. Viktor Emanuel pedig semlegességét fejezte ki. Megengedték, hogy a királyság területén összegyűjtsék az önkénteseket, összeszedjék a legszükségesebb fegyvereket és a csapatot Genova kikötőjében behajózzák. Garibaldi 1860. május 6-án a sikeres toborzásnak köszönhetően kihajózott Genovából és elindult Szicília felé.

 

 

 

X. FEJEZET: Garibaldi és az egység kivívása, 1859-1861

 

 

Garibaldi a tengerész mivolta által ismerkedett meg az olasz forradalmi emigránsok csoportjaival, akik nagy hatást gyakoroltak rá. Így vélekedik Csorba László: „ A tenger, igen, a tenger volt Garibaldi igazi iskolája.”[9] Majd megismerkedett Mazzinival és részt vett 1834-ben a genovai mazzinista felkelésben. Mivel halálra ítélték száműzetésbe került Franciaországba, majd Dél-Amerikába.

„1835-1848 között Dél-Amerikában élt: részt vett Uruguay függetlenségi harcban.”[10] Itt szerzett sikereinek köszönhetően ismertté vált a neve. Gerilla harcmodort alkalmazott, mely váratlan bekerítésekből, meglepetés szerű rajtaütésekből, színlelt támadásokból áll.

Mikor kitört az 1848-as forradalom Olaszországba ment és felajánlotta IX. Pius pápának a segítségét, Károly Albertnek. Majd a Nemzeti Szövetségbe belépett. 1849 után Mazzini és Garibaldi útja fokozatosan elvált egymástól. Mazzini ugyanis ragaszkodott az eredeti köztársasági programjához, Garibaldi viszont felismerte, hogy együtt kell működni Piemonttal. 1859-ben felajánlotta szolgálatát Piemontnak, amikor az osztrák-piemonti-francia háború megindult. Ebben a háborúban szintén sikereket ért el, azonban a villafrancai fegyverszünet után Garibaldi árulásnak minősítve a szerződés aláírását, kilépett a Nemzeti Szövetségből. Ezután az Emiliában létrejött liga rendelkezésére bocsátotta erőit, mivel arra törekedett, hogy felszabadítsa a pápai államot és Dél-Itáliát.

Garibaldi tehát megindította szicíliai expedícióját 1000 főnyi seregével 1860. május 11-én, amely létszáma után Mille (Ezrek) nevet kapta. Marsalában szálltak partra és május 12-én már Calatafiminél megverte a Bourbon királyi haderő egységeit. Május 14-én pedig, mint diktátor, átvette a sziget kormányzását. 1860. június 6-án elfoglalta Szicilia fővárosát, Palermót, július 21-én pedig a milazzói csatában megverte a Bourbon királyi hadsereg főerőit, ezzel egész S

Szólj hozzá!

Az olasz egység létrejötte

2010.01.02. 20:40 Pisák Ildikó

 

 

 

 

Az olasz egység létrejötte

 

 

Bevezetés

 

Az olasz államok egyesítésének gondolata a 19. század elején kezdte foglalkoztatni Itália népeit, ugyanis Itália egészen 476-tól, vagyis a Nyugat-római birodalom bukása óta különböző fejedelemségekből és független városállamokból állt.  Menyhárt Lajos a következőképpen vélekedik az eseményekről: „ A 19. század második felének legnagyobb jelentőségű európai eseménye az olasz és a német egység megvalósulása, azaz a nemzetállamiság győzelme volt a kontinens középső és déli részén.” „A nemzetállam megalapításának gazdasági-társadalmi feltételei a német államokban értettebbek voltak, mint az olasz államokban, a kezdeményezést mégis az utóbbiak ragadták magukhoz.”[1]

Az 18.-19. században Itáliának Bebesi György könyve alapján 15 millió lakosa volt, Vadász Sándor azonban 22 milliót említ könyvében. Az államok közötti kapocs főként a neolatin nyelv és az  katolikus vallás volt.

Ekkor egyetlen független államnak a Szárd Királyság volt tekinthető, ami magában foglalta Szardínia szigetét és az észak-nyugat Piemontot, fővárosa pedig Torino volt.   Itt jelent meg először a nemzeti eszme térhódítása és az itáliai egység gondolata.

III. Vittorio Amedeo

(1773-1796)          

 

 Bebesi György a következőket írja a Szárd Királyságról: „Erre alkalmassá tette, hogy a Savoyai dinasztiához tartozó III. Vittorio Amedeo uralma idején (1773-1796) erős zsoldoshadsereget szervezett. Kialakult jól képzett hivatalnokrétege  és önálló diplomáciai szolgálata is.”[2]

A Nápoly-Szicíliai Kettős Királyság, ami Dél-Itáliát és Szicíliát foglalta magában, sokáig a spanyol Bourbonok uralma alatt állt. Lombardia és Velence pedig a Habsburg-birodalom igazgatása alatt állt.

A Genovai Köztársaság igyekezett megtartani függetlenségét, azonban Ausztria fő riválisával Franciaországgal jelentős kereskedelmi kapcsolatban állt.

Az Egyházi Állam nem volt összefüggő terület. Az legfőbb jellemzője a besúgórendszer, a politikai és a kultúrális konzervativizmus voltak.

A „központi hercegségek”: Toszkán Nagyhercegségben (Firenze központtal) a Medici-ház kihalása óta uralkodtak a Habsburgok. Józan, mérsékelt politikát folytattak, az itáliai Habsburg-államok közül ebben a fejedelemségben volt a legkedvezőbb az olaszok helyzete.

A Modenai hercegséget örökléssel szerezték meg Este-dinasztiátul a Habsburgok, 1815 után IV. Ferenc főherceg uralkodott, az egyház és a jezsuiták kivételes jogokat élveztek uralkodása alatt.

 Párma-Piacenzai Hercegségnek az ancien régime korszakban Habsburg uralkodói voltak. 1815 körül a hercegség lakóinak száma fél millió körül mozgott; a hercegség földjei zsírosak és termékenyek voltak, gazdag, fejlett mezőgazdasággal rendelkezett. Nagy számú osztrák helyőrség állomásozott a hercegségben.

 A kis Luccai Hercegségben arisztokratikus köztársaság volt egészen a Napóleon háborúkig. A „központi hercegségek” többnyire Ausztria befolyása alatt álltak.

 Többnyire a francia forradalom és a napóleoni háborúk is hatással voltak a nacionalista eszmék elterjedésében az Itáliai államokban, emellett megjelent a polgári nemzet gondolata. Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza István ekképpen vélekednek könyvükben: „Maga a nemzet fogalom nem volt új, a középkor is ismerte, a vallás mellett a hazafiság számított a legfontosabb tudati tényezőnek. Ám míg a középkori nemzet csak a nemességet ölelte magába, addig az új, a felvilágosodás, a francia forradalom és a romantika hatására született „natio” eszméjébe beletartoztak a közrendűek is. Az együvé tartozásnak nem a közösen birtokolt kiváltságok összessége, hanem a nyelvi összetartozás és a történelmi múlt közössége lett az alapja.”[3]

 

 

 

 

I. FEJEZET: Az első próbálkozások a függetlenség kivívására

 

 

 Három évig tartó forradalmi hullámot indított el az  1794/95-ben  Itáliában megjelenő Napóleon  által vezetett francia csapatok. A szembeszegülést a piemontiak kezdték, amelyet több kisebb állam követett. Azonban úgy tűnt, még elég gyengék az államok függetlenségük kivívására, mivel a francia csapatok ezeket a zavargásokat könnyedén leverték. A franciák megszerezték Nizzát és Savoyát, majd sorra foglalták el Milánót, Bolognát, Veronát.

Harry Hearder így részletezi, hogy napóleoni megszállás alatt milyen köztársaságokat hoztak létre a franciák Itáliában: „Bologna és Ferrara felségterületét tették meg a kis Cispadániai (a Pó folyón inneni) köztársaság alapjává, Milánó pedig a Transpadániai (a Pón túli) köztársaság alapterülete lett, míg az ősi Génuai Köztársaság számára új közigazgatási intézményeket kreáltak, s a genovai városállamnak a Liguriai Köztársaság nevet adták, annak a gyakorlatnak megfelelően, hogy Itália klasszikus múltjának tiszteletére latin nevet adtak az új államképződménynek. A Cispadániai és a Transpadániai Köztársaságot hamarosan Cisalpin Köztársaság néven egybeolvasztották, amely aztán jóval hosszabb időn át állt fenn.”[4]

A következő lépése Napóleonnak Velence elfoglalása volt, ami 1797 májusában be is következett, azonban nem sokáig maradt Velence francia kézen, mert 1797 októberében Franciaország Ausztriával békét kötött, amelynek értelmében Velence osztrák uralom alá került. 1797 végén Napóleon elhagyta Itáliát, ugyanis egyiptomi expedíciójára készült. Ekkor lábra kapott a jakobinus klubbok és a szabadkőműves-páholyok tevékenykedése.

A francia uralom Napóleon bukásáig fennállt. Napóleon bukását követően marsallja Joachim Murat kiáltotta ki magát Itália királyává, azonban nem sokáig tartott az öröme,

ugyanis 1814 áprilisában az osztrákok behatoltak az országba. Murat haditörvényszék elé került, halálra ítélték, majd agyonlőtték.

 

    Joachim Murat

      (1808-1815)

 

 Az 1815-ös bécsi kongresszuson aláírt határozat értelmében visszaállították a francia megszállás előtti állapotot Itáliában, ez alól azonban kivétel volt Genova, ugyanis Piemonthoz csatolták. Velence és Lucca köztársasági státusát eltörölték.  Ezen kívül Lombardiát és Velencét a Habsburg-birodalmon belül egyesített királysággá alakították. Bécs nem engedte a fennhatósága alatt tartott államokban az önkormányzatok létrehozását,  ugyanis félt a polgárság mozgalmaitól. A további elégedetlenséghez vezetett, hogy az elavult törvények gátolták Itália fejlődését, emellett hiányzott a szabad tőke és szűkös volt a belső piac is.

Az itáliai „feltámadás”-t (Risorgimento) már nemcsak a szabadkőművesség (massoneria) hordozta, hanem egyre többen átvették, közöttük voltak az értelmiségiek, kézművesek, kiskereskedők, katonatisztek, jogászok, fölművelők.  Létrejött a carbonaria mozgalma[5], melynek jelszava a következő volt: „Egység, Szabadság, Testvériség!”

HHerry Hearder a következőket írja a mozgalomról: „Mindjárt 1815 után Filippo Buonarroti lett a titkos társaságok egyik vezéregyénisége. Ő már Párizsban részt vett barátjának, Babeufnek 1796. évi szocialisztikus felkelésében. A restauráció korának kezdetén előbb Svájcból, majd Párizsból mozgatta az összesküvés szálait, de fő fészke Alessandria volt, a piemonti város, régóta a radikális mozgalmak fókusza. Célként a forradalmat tűzte hívei elé, amelynek győzelme után kommunista társadalmat állíthat fel, ahol nem lesz többé magántulajdon, de úgy érezte, ezt az álmot mindenki előtt titkolnia kell, kivéve legbizalmasabb elvbarátait. A legsürgetőbb feladatának azt tartotta – mint olasz és Michelangelo egyenes ági leszármazottja – hogy Ausztria ellenében kivívja Itália függetlenségét.” [6]

                                                                                    

Filippo Buonarotti                                                                                 Francois Noel Babeuf

    (1761-1837)                                                                                               (1760-1797)          

 

Kis Aladár másképp vélekedik erről: „A Carboneria – bármennyire is kiterjedt mozgalommá szélesedett – lényegében véve egymástól független, egymással csak nagyon lazán, vagy éppenséggel semmilyen kapcsolatban sem álló csoportok heterogén szervezete volt.”[7] „Ennélfogva a szervezetnek nem lehetett sem egységes programja, sem közös ideológiája.”- írja Kis Aladár.[8]

 A carbonaria mozgalom teljesen elszigetelődött a parasztságtól, részben ez volt az egyik oka a sikertelenségének. A tömegek aktív támogatásának hiánya a mozgalom csoportjait kiszolgáltatta a rendőrségnek, amely ügynökei révén a titkos társaságokban széles kémhálózatot épített ki. A rendőrség rajtaütésének következtésben minden összeesküvési kísérlet csakhamar kudarccal végződött.

A titkos társaságok munkálkodásai mellett a forradalom kitörését elősegítette az 1820. jan. 1-én Cádizban kitört felkelés. A spanyol forradalom hatására Nápolyban is kitört a forradalom. „1820 júliusában az egyik ezred, amelynek parancsnoka Guglielmo Pepe, a karbonári szervezet tagja volt, felkelést szervezett. A felkelőkhöz – karbonári tisztek vezetése alatt – más katonai egységek is csatlakoztak. A felkelés hamarosan az egész nápolyi királyságban győzedelmeskedett;”[9]

Guglielmo Pepe

 (1783-1855)

A megriadt nápolyi kormány csapatokat küldött ellenük, de a csaptok zöme a felkelőkhöz pártolt, ezért a kormány meghátrált és időnyerés céljából III. Ferdinánd kénytelen volt felesküdni az alkotmányra, amely az 1812-es spanyol alkotmány pontjait követte.

 Szicíliában a nápolyi forradalom hírére tört ki a felkelés. A forradalmárok Szicília Nápolytól való elszakadását, illetőleg Nápoly és Szicília perszonáluniójában Szicília autonómiáját követelték. A királyi helytartót elűzték és kormányzó juntát alakítottak Palermóban. A királyi csapatoknak október 6-án sikerült helyreállítani a felkelés előtti állapotot.

Mivel Ausztria joggal félt attól, hogy a felkelés Itália más részeire is átterjed, így konferenciát hívott össze Troppauban, amit 1820. október 27-én tartottak. Mivel a Szent Szövetség tagjai nem jutottak közös nevezőre, így a végső döntést az 1821.-re a Laibachba összehívott kongresszusra halasztották.

 Időközben Lombardiában, Piemontban is mozgolódni kezdtek a forradalom hatására.  Tervük a következő volt: Piemont alkotmányos monarchiává alakulna, hadat üzenne Ausztriának, amelyet lombardiai carbonárik által kirobbantott felkelés támogatna. Két nappal a felkelés után I. Viktor Emanuel-t lemondott, helyére Károly Félix (Carlo Felice) lépett.

                                                                                                    

I.Viktor Emanuel (1802-1821)                              Károly Félix (1821-1831)

      szárd-piemonti király, Savoya hercege                    szárd-piemonti király, Savoya hercege

                                                                            

                                                                                   

A tervük megvalósítása érdekében még Károly Albert piemonti trón várományosával próbálták felvenni a kapcsolatot. Az lett volna a céljuk, hogy Károly Albert Károly Félixnek távollétében elfoglalja a trónt. Károly Albert azonban elárulta a őket, beszámolt a kormánynak a felkelők terveiről.

 

Károly Albert (1831-1849)

szárd-piemonti király, Savoya hercege

 

Ezek a próbálkozásokat nem koronázta siker. Északon enyhébb volt a megtorlás, mint délen, azonban a carbonárikra mindenhol keményen lecsaptak, függetlenül attól, hogy volt-e forradalmi megmozdulás vagy sem az adott helyen. A felkelés vezetői közül elég sokan el tudtak menekülni. IV. Ferenc is segédkezett a felkelők vezetőinek lefülelésében és kézre kerítésében, ugyanis ezzel Ausztria kedvében akart járni, és azt remélte, hogy ezzel a gesztussal megkapja az osztrák császár beleegyezését a Szárd Királyság megszerzését illetően. Továbbá felkelés volt 1828-ban a Salerno melletti Cilento-nál, ahol a parasztok lázadtak fel, mert túlzottnak tartották a rendőri terrort. Csak Toscanát és Pármát kerülte el a terror. A külföldre menekült carbonáriak tevékenyen részt vettek a spanyol és görög szabadságharcokban is.

 

 

II. FEJEZET: Itália társadalma és gazdasága

 

Itáliában az emberek életkörülményei igen nyomorúságosak voltak, ami az igen elterjedt maláriának és kolerának is volt köszönhető, mely főként Dél-Olaszországban volt tapasztalható. Felső-Olaszországban inkább az angolkór és a hiánybetegségek kínozták a parasztokat, mivel kukorica volt a fő táplálék. Az olasz parasztok elszigeteltségben éltek, önellátásra rendezkedtek be, főként kőházakban laktak vagy ha nem tellett rá, akkor egy fedél alatt az állatokkal. A közlekedést akadályozta, hogy nem igazán voltak járható utak, így a parasztok alig mozdultak ki falujukból. A lakosság mintegy 2-4 százaléka beszélt olaszul, a többiek csak a maguk nyelvjárását beszélték. A lakosság 80 % -a analfabéta volt.

A Pó-vidéken foglalkoztak mezőgazdasággal, a birtokok közepes és nagyobb kapitalista tulajdonban levő gazdaságok voltak. Toscanában azonban feles bérletekbe adták a földet a nagybirtokosok. A legfejlettebb vidék Lombardia volt, ahol gyümölcstermesztéssel, selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkoztak. Toscanában oliva- és bortermelésével foglalkoztak.  Itt főként a gazdag kereskedők béreltek vagy vásároltak földterületeket. Mindezek ellenére itt is megmaradt a termékek naturális kereskedelme.

Olaszország elsőrangú alkotó értelmiségei közül érdemes megemlíteni Alessando Manzoni-t (1785-1873), aki a Risorgimento legnagyobb szépírója volt. Ippolito Nievo írta meg az Egy olasz vallomásainak című munkáját, ami nagyban hozzásegítette, hogy hírnévre tegyen szert. Francesco De Sanctis megírta az Irodalomtörténetét, Giuseppe Verdi (1813-1901), pedig operái révén vált híressé.

                                                                                                 

Alessando Manzoni                                                                                          Giuseppe Verdi

(1785-1873)                                                                                                      (1813-1901)

 

Az olasz államok ipari fejlettségben jóval elmaradtak Angliától, ahol az ipari forradalom végbement. Ennek oka a számos gátló tényező: széttagoltság a  politikában, erős demográfiai növekedés. A hazai piac nem tudta felvenni a versenyt a külföldi termékekkel szemben.

 A pamutipar fellendülése a francia hadsereg egyenruha szükségletének volt köszönhető. A selymet az osztrák útépítéséknek köszönhetően Svájcból, Németországból és Hollandiából exportálták. Azonban a Velencében kialakuló gyapjú értékesítés lassan háttérbe szorította a selymet.

Az ipar korszerű fejlődése csak a 19. század második felében figyelhető meg, főként külföldi vállalkozók hoztak Piemontba textilipari gépeket.  A bányászat és a kőfejtés mintegy 20 000 ember megélhetését biztosította.

Camillo di Benso Cavour

(1852-59 és 1860-61) miniszterelnök

 Ipari központnak Bologna mondható, ugyanis itt összpontosult a selyem és kendervászon gyártása, romagnai részeken ként bányásztak, melyet exportra szántak, Umbriában papírt gyártottak. Mindezek ellenére Lombardia és Toscana fejlettségével nem tudtak versenyezni.

      Az 1830-as, 40-es években megszülettek az első vasútak (1839-ben megépült a Nápoly Portici vonal, Itália első vasútvonala. 1840-ben a Milano-Velence, 1843-ban pedig a Livorno-Pisa vasútvonal.) A vasútépítés megkezdéséhez Camillo di Benso Cavour gróf erőfeszítései is hozzájárultak, aki először földművelésügyi, később pénzügyminiszteri tárcát töltötte be a piemonti kormányban, majd 1852 novemberétől 1859 júliusáig miniszterelnök volt.

Cavour emellett jelentős személyisége volt a forradalomnak. A politikával radikális demokrataként ismerkedett meg, ennek ellenére mérsékelt radikális lett. A Il Risorgimento (A Feltámadás) című újságot ő alapította 1848-ban, erről nevezték el az olasz egység komplex történelmi folyamatát risorgimentónak. Cavour azt szerette volna, ha ebben a folyamatban Piemont kapja a vezető szerepet. Azonban nem azért, mert a Savoyai-dinasztia állt az élén, hanem azért, mert gazdasági és politikai szempontból is alkalmasnak találta Piemontot erre a szerepre. Továbbá szintén Camillo Benso Cavour nevéhez fűződik az ország első bankjának a megalapítása, a Pó-vidék felvirágoztatása, az ipar fejlesztése. Piemont 1850 és 1852 között szerződéseket kötött Európa több országával, ami nagyban volt köszönhető Cavournak. Ezekben összehangolták a vámtarifákat, kölcsönösen előnyben részesítették a textilipart, a tengeri kereskedelmet és a földművelés érdekeit. Talajjavításokat végeztek, öntözőcsatornákat, kikötő berendezéseket, alagutakat építettek. Ezek következtében piemont gazdasága fellendült.

 Ezek a törekvések a miniszterelnöksége idején (1852-59 és 60-61) idején teljesedtek ki. Ő volt az, aki nem riadt vissza az egyházi földek egy részének szekuralizálásától sem.

 

 

III. FEJEZET: Az 1830-31-es évek forradalmi megmozdulásai Itáliában

 

Az 1830. július 26-án Párizsban kitörő forradalom az Itáliára is hatással volt. Ugyanis a franciák végleg elűzték a Bourbonokat a trónról és az Orleansi házból származó Lajos Fülöpöt juttatták hatalomra. Ezúttal azok a területek lettek a forradalom melegágyai, amelyeket az 1820-21-es események elkerültek: vagyis Közép-Itália,.mely egészen pontosan Modenából indult ki. Azt remélték a vezetők, hogy az új francia király Lajos Fülöp támogatni fogja őket. Már 1830 végén nagyarányú szervezkedésbe kezdtek. A carbonari mozgalom vezetői, Ciro Menotti (1798-1831) és Enrico Misley igyekeztek megnyerni a mondenai uralkodó, IV. Ferenc támogatását a terveikhez. Pártfogásáért cserébe a karbonariak IV. Ferencet helyezték volna a közép-itáliai királyi székbe.

Ciro Menotti

(1798-1831)

 

Azonban reményük szertefoszlott, ugyanis Lajos Fülöp maga hozta az osztrák császár tudomására a modenai szervezkedés előkészületeit. 1831. február 3-án letartóztatták a felkelés vezérkarát. A felkelés vezetője Menotti volt, akire kivégzés várt. Azonban a mozgalmat már nem lehetett megállítani, február 4-én Bolognában zavargások törtek ki, s innen terjedtek tovább a megmozdulások az Egyházi Államba: Romagnába, Márkákba, Umbriába, valamint a Pármai hercegségbe is.

A felszabadult északi legációk Giuseppe Sercognani ezredes vezetésével elfoglalták Anconát, ami Spoleto és Perugia felkeléséhez vezetett. Róma ellen akartak támadni, de ezt a bolognai ideiglenes kormány nem támogatta, ezzel a forradalmi hullám erősen visszaesett. Azonban Giovanni Vicini, Bologna város kormányának elnöke, február 8-án kiáltványt tett közzé, amely a pápa világi uralmát megszűntnek nyílvánította és választásokat írt ki.

 Ennek eredményeként február 26-án kihirdették az Egyesült Olasz Tartományok (Province Unite Italiane) létrejöttét. Elnöke Giovanni Vicini lett. A Tartomány elég rövid életűnek bizonyult, mivel az osztrák csapatok bevonultak 1831. március 4-én Modenába és Pármába. Március 20-án az osztrákok elérték Bolognát és a bolognai kormány Anconába menekült. Az anconai kormány reakciója erre az volt, hogy aláírta a kapitulációt. Az osztrák megszállók 1838-ig Bolognában maradtak. A vereség hatására végleg száműzték  a carbonárizmus elméletét és gyakorlatát és napirendre tűzte a függetlenségi harc megújításának szükségességét.

A nemzeti mozgalom helyett ezután új irányzatok nyertek teret maguknak, melyek két fő áramlattá alakultak, a mazziniánus és a mérsékelt irányzattá. Először a mazziniánus jött létre a két fő tendencia közül. Eredete közvetlenül a titkos társaságokhoz, az 1820-21-es felkelésekhez és Giuseppe Mazzini nevéhez és tevékenységéhez kapcsolódott.

Giuseppe Mazzini

(1805-1872)

 

 

IV. FEJEZET: Mazzini fellépése, (1821-1849)

 

Mazzini az egységes, független és demokratikus olasz köztársaság híve volt. 1827-ben lépett be Genovában a karbonári mozgalomba, azzal a céllal, hogy fellendíti a titkos szervezeteket. Sokszor összetűzésbe került a carbonari vezetőkkel. Egy Raimondo Doria nevű carbonáró árulása folytán 1830. novemberében letartóztatták és Savona erődjébe zárták. Hat hónap múlva szabadult ki, mivel nem  volt ellen bizonyíték. 1831 februárjában elhagyta Itáliát, mivel választania kellett a kényszerlakhely és a száműzetés között. 1848-ban a forradalom idején tért csak vissza, csatlakozott a Szárd Királyságba behatolni készülő olasz emigránsokhoz.  Vállalkozásukat nem koronázta siker, ezért Marseillesben letelepedett.

1831-ben levélben kérte Károly Albert támogatását, az olasz nemzeti mozgalom ügyében. A levelet Itália szerte terjesztették, ám az Károly Albert elrendelte, hogy azonnal tartóztassák le Mazzinit, amint átlépi a piemonti határt. Miután Mazzini fülébe jutott, hogy az uralkodó elutasította a levelet, 1831 júniusában új társaságot alapított, amelynek neve Giovine Itália[10] lett. Ez a társaság már annyiban különbözött a Carboneriától, hogy nyilvános programja lett. A társaságra a jakobinus Buonarotti eszméi nagy hatást gyakorolt. Mazzini nézeteit folyamatosan nyilvánosságra hozta, ugyanis ez volt egyik kedvenc mondata: „Egy forradalomban legsúlyosabb bűn annak célját megemlítetlenül hagyni.”[11] Az első programnyilatkozata 1831 júniusában jelent meg „Általános irányelvek az Ifjú Itália tagjai számára” c. írásban.

Feltárta és elemezte azokat az okokat, amik végett eddig mindig kudarccal végződött az olasz forradalom. Szerinte a tömegeknek nem voltak hivatott vezetői és ami még inkább fontosabb, hogy ha akadt is egy-kettő, azok sem küzdöttek igazán a nép jogaiért és távol maradtak a felkelésektől. Mazzini úgy gondolta sikereket csakis önerőből érhet el a forradalom és nem szabad a carbonarizmus gyakorlatát követni, amely az uralkodóktól vagy a külföldiektől várta a cél beteljesülését. A mozgalom végcélját ekképpen határozta meg: „Itália hivatása az, hogy nemzet legyen, független, egységes nemzet, s az Ifjú Itália csakis ere törekedhet.”[12] Úgy gondolta, hogy a forradalom után megválasztott nemzetgyűlés csakis demokratikus köztársaságot hozhat létre.

 Két harci módszert jelölt meg a cél elérése érdekében: a nevelést és a felkelést. Úgy vélte ezeknek mindenféleképpen összhangban kell lenniük egymással. A felkelés sajátosságait 4 pontban foglalta össze: 1. a felkelés népi jellege; 2. a felkelés megindítása kizárólag olasz kezdeményezésre. 3. a felkelés irányítása ideiglenes diktátori hatalommal felruházok szervek által; 4. a felkelés végbemenete guerilla-háború formájában. Mindezek véghez vitele után akart felállítani egy reguláris hadsereget.

Mazzini nem félt Ausztriával szembeszállni, ugyanis szerinte nem volt olyan erős, mint amilyennek látszott, mivel hiába nagy nemzet, de több nemzetiség él benne. Előbb-utóbb véleménye szerint Ausztriát saját népeinek nemzeti törekvései fogják szétrombolni, ezért az olasz forradalmároknak ezt a folyamatot elő kell segíteni, fel kell lázítani az Ausztriában élő népeket, így a belső nemzeti harcokkal Ausztria jelentősen gyengíthető lenne. Azt tudta, hogy a siker biztosabb lenne, ha az általános európai forradalom helyre állítaná Lengyelországot, elsöpörné a török birodalmat, rendezné a dunai tartományok és a Balkán sorsát.

Mazzini azonban túlértékelte Itália forradalmi érettségét, azt hitte, hogy a felkelést függetlenül a körülményektől bármikor kirobbanthatja. Ebből következett, hogy állandóan erőltette a felkelések szervezését, amelyek rendre elbuktak. Ezeket a felkeléseket kemény megtorlások követték. Azonban ő is figyelmen kívül hagyta a parasztságot, a még mindig feudalizmus élő parasztság igényeit nem vette észre, szinte csak a polgárságra támaszkodott.

Mazzini valóban jól érezte, hogy 1848-49-ben Európa szerte törnek ki forradalmak, erejét tekintve azonban nagyot tévedett. Túlságosan idealista volt, apostoli küldetést tulajdonított magának, maga rendületlenül hitte, hogy Isten küldte a földre, hogy betöltse az emberiség felszabadításának magasztos feladatát.  „Az olasz nép Messiás nép lesz, amely meg fogja indítani az emberi nem új korszakát.” Az apostoli küldetésnek a hajszolása is hozzájárult a kudarcokhoz.

 

 

V. FEJEZET: Az 1830-40-es évek felkelései

 

Az Ifjú Itália élén központi testület állt (Congrega centrale), melynek elnöke Mazzini volt. Ez alá tartoztak a tartományi területek., melyek városonként egy-egy irányítót (ordinatore) választottak Minden tag kapott egy harci nevet, pl: Mazzini Filippo Strozzi néven szerepelt. A szervezethez csatlakozott tagokat federatinak (szövetkezetek) választották. Beosztásuk szerint egyszerű és propagator-federati-ra osztották.

Mazzini 1833-ban felkelést akart kirobbantani Szárdíniában, majd Genovában, de a rendőrség közbelépett. 12 fő szervezőjét és 50 fő résztvevőjét letartóztatták az akciónak. Mazzini egyik társa, Jacopo Ruffini a börtönben öngyilkos lett, mert nem akarta társait elárulni. Ennek hatására sem lankadt le a szervezkedési kedve, a Svájcban tartózkodó olasz, lengyel, francia emigránsokból szervezett csapattal - melynek vezetője Ramorino tábornok volt – akart Savoyában felkelést kirobbantani. Azonban az akció kudarccal végződött, részben Ramorino tábornok árulása végett, másrészt viszont a svájci kormány ellenséges magatartása végett. Ebben a vállalkozásban vett részt Giuseppe Garibaldi is, az olasz nép nagy nemzeti hőse, aki ekkor lépett először az olasz történelem színterére.

Giuseppe Garibaldi

     (1807-1882)

 

Mazzini elszántsága mégis hozott némi sikert, ugyanis az 1830-as évek elején az egyes országokban működő forradalmi csoportok az Ifjú Itáliához hasonló szervezeteket alkottak (Ifjú Franciaország, Ifjú Németország, Lengyelország, Svájc, Oroszország). Ezek a szervezetek 1834 áprilisában az Ifjú Európa nevű szervezetbe tömörültek. Mazzinit választották meg az Ifjú Európa vezetőjévé, azonban elég rövid ideig élvezhette ezt a szerepet, mivel 1836 végén kiutasították az országból.

1837 januárjában Londonba emigrált, ahonnan csak az 1848-as forradalom idején tért vissza hazájába. Emigrációjának ideje alatt is folyamatosan levelezett itáliai titkos szervezetek tagjaival, minden forradalmi eseményről tájékoztatták. Többek közt Attilio és Emilio Bandierával tengerészekkel folytatott élénk levelezést. A két tengerész megszökött a haditengerészettől  és Korfu szigetére menekültek, ahol expedíciós csapatot szerveztek. Amikor 1844-ben Calabriában felkelés tört ki, 28 főnyi kis csapat élén partra szálltak a félszigeten és Cosenza felé vonultak, az expedíció azonban árulás következtében elbuko

Szólj hozzá!

Japán a 19. század elején (folytatása)

2010.01.02. 20:28 Pisák Ildikó

VI. Fejezet: A feudális rendszer átalakulása

 

A bakufu hatalma az ötödik sógun, Cunajosi (1646-1709) idején érte el virágkorát. Ekkortájt tért át a bakufu az eddigi nyers erőszak politikájáról a „polgári” intézkedéseken alapuló politikára, a jogrendszer és intézményrendszerek politikájára. Ezt az áttérést lehetővé tette a baku-han rendszer megszilárdulás és a háborúskodások megszűnése.

Ienobu (1662-1712)

A hatodik sógun, Ienobu (1662-1712) és a hetedik sógun, Iecugu (1709-1716) idejében megélénkült a tudományos és művészeti élet, egyre több rónin kapott hivatali állást. Felvirágzott az ún. „Genroku-kultúra”, amely Cunajosi uralkodási idejének korneve után kapta elnevezését.

Japán a 17. és 18. század fordulóján érkezett el fejlődésének csúcspontjára. A baku-han rendszer tulajdonképpen a mezőgazdaságra épült, ezen belül is az önellátó gazdaságú falvakra. A gondok azzal kezdődtek, hogy a busikat a városokba telepítették, így elszakították őket a falutól és a termeléstől, az embereiket rizzsel fizették, így a pénz- és áruforgalmat nem lehetett nélkülözni, hiszen a busiknak a fizetésül kapott rizst értékesíteniük kellett, hogy egyéb szükségleti cikkeiket be tudják szerezni. A pénz- és árugazdálkodás behatolt a falvakba, s ez magával hozta a falu önellátó gazdaságának felbomlását.

A bakufu és a daimjók egyre többet költekeztek, és pénzhiányukon elsősorban úgy akartak segíteni, hogy a falvakból igyekeztek több adót kipréselni, a városokban pedig pénzkölcsönöket vettek fel a nagykereskedőktől. Mindezek az események kihatottak a busikra is, mégpedig úgy, hogy egyes busik egy tehetős csóninnal örökbefogadás jogcímén pénzre váltották busi jogaikat vagy mellékmunkával kezdtek el foglalkozni.

Ezeknek az eseményeknek a hatására kezdett felbomlani a feudális rendszer. A falvakban a parasztokat nem csak az adóterhek súlytották, hanem természeti csapások is, mint például szárazság, árvíz, földrengés és mindezek mellett még éhínség is. Az egyik ilyen nagy éhínség 1782-ben a rossz termésnek köszönhetően tört ki. 1783-ban árvíz, vulkánkitörés miatt a rizs ára a csillagokig szökött, ezzel még jobban elterjedt országszerte az éhínség. 1785-ben újabb árvíz súlytotta a lakosokat járvánnyal tűzdelve, ami szintén éhínséget okozott, becslések szerint ekkor kb. 920 000 ember halt meg.

A parasztok között fokozódott a rétegződés, némelyek gazdag földesurakká lettek, nagyobb részük azonban elszegényedett, elvesztette a földjét, és ezért városokba vándoroltak. A nyomor következménye volt a nagy parasztfelkelések kitörése. A 19. századba lépve egyre több lett az ún. „jonaosi ikki”, avagy világmegváltó felkelés, amely már sokkal nagyobb célokat tűzött ki maga elé. Az egyik legnagyobb ilyen felkelés 1837-ben volt Oszakában Ósio Heihacsiró vezetésével, melynek követelései az alsóbb rétegekét akaratát tükrözte. Feltételezhető, hogy ebben a felkelésben részt vett az eta[1] tömeg is. A parasztok követelték, hogy maguk szabhassák meg a rizs-adó mértékét.

1866-ban és 1867-ben Oszakában és Edoban újabb felkelések robbantak ki, melyek igen megrendítették a Tokugava kormányt.  Az 1868 augusztusában Minami-Kambara járásában Simada körzet lakosai kijelentették, hogy „a falusi tisztviselők számát magának a népnek kell meghatároznia, s ezeket a tisztviselőket általános választások alapján kell megválasztani”. A Higasi-Kambara járásban felkelő parasztok pedig a megművelt föld egyenlő elosztását követelték. Az Adjdzuban felkelő parasztokra feudális adók és a munkakötelezettségek nyilvántartási könyvének a megsemmisítését követelték és szintén a megművelt földek felosztását, ezenkívül a kormánytisztviselők leváltását követelték, és a nép soraiból akartak helyükre tiszviselőket választani. Ezen felkelések során nem lehetett tapasztalni rablásokat, vérengzéseket, többnyire fegyelmezetten folytak.

A felkelések hatására bakufu megtiltotta a parasztoknak a mellékfoglalkozásokat és a városokból visszakényszerítették őket a falvakba. Ezenkívül a külkereskedelem csökkentésével próbálták javítani a gazdasági helyzetet. További reformok: a Kjóhó-reform a „zászlósokat” (hatamoto) és a „családi embereket” (gokein) a fegyverforgatás tudományának fejlesztésére ösztönözte. Továbbá a daimjóktól 10 000 kokuként 100 koku rizst szedtek a bakufu számára, és a falvakban bevezették a terméstől függetlenül meghatározott adó beszolgáltatását. Százcikkelyes „Bíráskodási Szabályzat”-ot hirdettek ki, és „panaszláda”-rendszert vezettek be. A nagybirtokok feldarabolására került sor, így megjelentek a kisbirtokosok, bérlők és földnélküliek is. A régi termények: rizs, szójabab, köles, árpa, búza mellett megjelentek az újabb termények, mint a gyapot, kender, burgonya, tea, dohány, ginszeng, cukor, festőnövények, olajosnövények, emlett a selyemtermelés is jelentősen növekedett. Az új termények elterjedése a földbirtokosoknak is köszönhető, ugyanis ők alkalmaztak modern módszereket először, ami hozzájárult a terméshozam növekedéséhez. Ezek a földbirtokosok a vidéki iparban is részt vettek. Szake-főzés és a szójamártás-készítés voltak az alapjai számos dzsentri család vagyonának. Szintén további vagyonhoz juttatta őket a selyemszövés, gyapotfonal magtalanítása, kelmefestés, növényi olajok nyerése, és fűrészelt fa előállítása.

A reformok így sem jártak sikerrel, hiszen az adónként beszedett rizsmennyiség növekedése a risz árának csökkenését vonta maga után, s ezzel a bakufu busijainak jövedelme is csökkent, mert kevesebb lett a rizsben kapott fizetés értéke. A bakufu igyekezett szabályozni a rizs árát, de a rizsárak felszökésének következtében adócsökkenést kiváltó felkelések robbantak ki.

Tanuma Okicugu (1719-1788) próbálkozott meg újabb reformokkal, mégpedig úgy, hogy támogatta a nagykereskedőket a céhek létrehozásában. Új földterületek feltörését szorgalmazta, valamint a vörösréz és a tengerből nyerhető élelmiszerek és nyersanyagok exportjának fokozását. Sőt javasolta, hogy Japán vegye fel a kereskedelmi kapcsolatot a cári Oroszországgal. Azonban mindezek intézkedések sikertelenségéhez nemcsak a természeti csapások, de a korrupció is nagyban hozzájárult.

Macudaira Szadanobu (1758-1829) volt, aki újabb reformokat vezetett be. 1789-ben törölte a busik adósságát és csökkentette a kamatlábat. Megtiltotta a parasztoknak, hogy elhagyják a falvakat. Raktárakat létesített, ahová gabonát tároltak. Tábort létesített a csavargók számára az edói Isikavadzsimában, s lakóit ács, asztalos és más szakmákra tanítatta, fizetség ellenében dolgoztatta őket, és emellett elhelyezkedésükben is igyekezett segíteni. Általában 300-400 fő tartózkodott ilyen táborokban. Fokozta a csónin-művészetek feletti ellenőrzést

Az utolsó kísérleteket Midzuno Tadakuni (1794-1851) tette. Takarékosságra ösztönözte a városlakókat. A nagykereskedőcéhek feloszlatásával és monopolhelyzetük megszüntetésével a falvakban újonnan megjelenő kereskedőket támogatta, s ezeket megpróbálta a bakufu közvetlen ellenőrzése alá vonni.

A sógunok mellett a daimjók is próbálkoztak reformokkal, úgy hogy, a helyi termékek előállítását támogatták. Ám többnyire ezek a refomok sikertelenek maradtak, főleg a keleti, északkeleti vidékeken lévő han-birtokokon.

 

 

 

VII. Fejezet: Korai intő jelek

 

Japán minden erőfeszítése ellenére nem tudta örök időkre elszigetelni magát az európai országoktól, már az 1730-as években feltűntek orosz felderítő és kereskedelmi hajók a japán partok mentén. Néha fel-fel bukkantak hajótöröttek, prémvadászok is. 1792-ben Lakszman, majd 1804-ben Rezanov vezette orosz küldöttségek próbálták rávenni a japán vezetést a kereskedelmi kapcsolatok felvételére, de minden kísérlet kudarccal végződött. Egyenlőre engedélyezte a sógunátus, hogy idegen hajók vizet és élelmet vegyenek magukhoz, de ettől semmi többről nem lehetett szó.

 Az oroszoknál még érdekeltebbek voltak kereskedelmi ügyben az amerikaiak, akiknek bálnavadászhajói ott működtek a japán vizeken. Az amerikaiaknak nagy szükségük volt olyan japán kikötőkre, ahol hajóik menedéket találhattak, ez a helyzet a gőzhajók megjelenésével még sürgetőbbé vált, ugyanis megjelent az igény olyan japán szénelő kikötők iránt, amelyekben a gőzösök feltölthették a hosszú, óceáni átkelés alatt kiürült szénraktáraikat.

   1808-ban egy angol hadihajó, HMS Phateon, amely francia és holland hajókra vadászott a Távol-Keleten, befutott Nagaszaki kikötőjébe. Ezek az angol tengerészek amikor kikötöttek csőre töltött hajóágyúkkal élelmet és vizet követeltek. Ez az incidens nem váltott ki nagy pánikhangulatot, inkább II. Vilmos király levele 1843-ban, amelyben felhívta a japán kormány figyelmét a bezárkózás tarthatatlanságára. Ezek az események rávilágítottak arra, hogy a Tokugava-sógunátust óriási veszély fenyegeti a tenger felől.

A nyugati hajók egyre gyakrabban bukkantak fel. Az 1820-as években megjelentek az európai és amerikai bálnavadászok, akik a zsírjukért vadászták a bálnákat, és mivel az Atlanti-óceán bálnaállományát már jócskán megtizedelték, ezért átköltöztek a Csendes-óceánra, ahol főleg a Japánhoz közel eső vizeken különösen sok bálna és cet élt.

1824-ben sor került Mito városa közelében egy incidensre, amelyben már közvetlen fegyveres összecsapásra is sor került, ugyanis az idegenek és a Satsuma-klán harcosai összecsaptak, mivel a klán tagjai a hajósokat a régóta betiltott keresztény vallás képviselőinek tekintették. Ez az esemény adta a végső lökést, hogy a Japán kormány tényleges beavatkozásra szánja rá magát, és 1825-ben a sógunátus rendeletet bocsátott ki, miszerint minden közeledő idegen hajóra azonnal tüzet kell nyitni. Ez a rendeletet 1843-ban fogják visszavonni az ópiumháború hatására, ugyanis az ópiumháborúban a brit és franciák egyesített hadereje térdre kényszerítette Kínát. A japánok a Kínai birodalmat erősebbnek vélték a saját országuktól, így azonnal felröppent a hír hallatán az a gondolat, hogy az európaiak előtt most már nyitva áll az út Japánba, nincs az az ország, amelyik megállíthatná a hódító európaiakat.

Az ország védelmének a megszervezése került ettől fogva előtérbe. Az eredményes ellenálláshoz szükség lett volna, hogy a tartományok fegyverkezési tilalmát feloldják, ez azonban veszélyeztette volna a kormányzat erőfölényét. Az 1845-ben kinevezett Abe Maszahiro főminiszter fogja megtalálni a  megoldást erre a problémára.  Röviddel, hogy a fiatal Abe Maszahirót kinevezték, 1846-ban Rjúkjú-szigeteknél francia hadihajók jelentek meg, melyeknek Jean-Baptiste Cecille admirális volt a parancsnoka. A franciák a kereskedelmi kapcsolatok megújítását követelték.

 Ezzel majdnem egyidőtájt megjelentek az amerikaiak is. Aba Maszahiro az amerikaiak kérését habozás nélkül elutasította, azonban a franciákkal szemben nem tudott döntést hozni. A döntést Shimazu Nariokira ruházta át, aki már régóta fennhatósága alatt tartotta Rjúkjú-szigeteket. Shimazu Nariokira végső esetben hajlandó lett volna engedményeket tenni, azonban a franciák admirálisa nem tudta kellőképpen kiaknázni ezt a lehetőséget, így az évtized hátralévő része eseménytelenül telt el.

 

 

VIII. Fejezet: A sógunátus bukása

 

Matthew C. Perry

 

A változás szele 1853. július 8-án köszöntött be, amikor Matthew C. Perry amerikai admirális gőzhajókból álló flottájával felbukkant a mai Tokiói-öböl közelében. Perry úgy fogadtatta el a követeléseit, hogy azzal a fenyegetéssel állt elő, amennyiben a japánok elutasítják az amerikaiak kérését, megfogják támadni Rjúkjút. Ennek hatására a kormányzat két részre szakadt – konzervatívokra és realistákra. A konzervatívok a külföldiekkel szembeni ellenállás hívei voltak, a realisták pedig azok, akik készek voltak az amerikaiak követeléseinek eleget tenni. A sógunkormány nagy megrendülését az is bizonyította, hogy hat évszázadnyi katonai uralom után most először kérte ki a császár véleményét az üggyel kapcsolatban, és ezen kívül még a daimjók véleményére is kíváncsi volt.

 Nem látszott más kiút, ezért 1854. március 31-én az amerikaiak és a japánok megkötötték a kanagava szerződést, mely arra adott engedélyt, hogy amerikai konzul tevékenykedjen Japánban. A szerződés értelmében 1856 augusztusában Townsend Harris az első amerikai konzul meg is érkezett a szigetországba. Mindeközben Japán a további országokkal is szerződéseket kötött: Oroszország, Anglia és Hollandia. Ezeknek a szerződéseknek az értelmében Japánban a nyugati rezidensek fölött csak a saját konzuli bíróságuk ítélkezhetett a saját országuk törvényei alapján.

1858 februárjára Harrisnek a teljes körű kereskedelmi szerződés aláírását sikerült kialkudnia, annak ellenére, hogy a császár nem adta beleegyezését. A Japán-Amerikai Barátsági és Kereskedelmi Szerződés aláírására 1858. július 29-én került sor.  Ebben a szerződésben került engedélyezésre, hogy a nyugati képviselők létesíthetnek rezidenciát két nagyvárosban: Edóban és Oszakában.

A szerződés császári jóváhagyás nélküli aláírásának hírére tiltakozási hullám öntötte el a szigetországot.  Ii Naoszuke miniszter a zavargásokat rendőri terrorral akarta felszámolni, de a felháborodott szamurájok egy csoportja 1860 márciusában megölte. Erre a tettre a szamurájoknak az adott okot, hogy hivatásbeli kötelességük szerint az ő feladatuk megóvni a hazát a barbár betolakodóktól.

Egy másik súlyos ok az elégedetlenségre az infláció növekedése volt, amelyet az arany kiáramlása okozott. A textilpiac csődbe juttatásáért pedig a géppel gyártott olcsó importcikkek voltak a felelősek. A japán termelők nem tudták felvenni a versenyt az európai termelőkkel, így sorban tönkrementek. Az Edo-kormányzat minden tekintélyét elvesztette, mivel teret engedett a külföldi politikai törekvéseknek Az elégedetlenség odáig fajult, hogy 1863-ban a lázongók felgyújtották az edói brit követség épületét. Az udvar teljes egészében a legradikálisabb tartomány, Csósú befolyása alá került, amely követelte az idegenek azonnali kiűzését. Azonos nézeteket vallott Csósúval a Kjúsú sziget déli csücskén lévő Szacuma is.

 A sógunátusnak nem volt más választása, ezért felszólította a konzulátusokat, hogy 1863. július 25-i hatállyal hagyják el az országot.  Ennek a felszólításnak a nyugati hatalmak nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, de Csósú annál inkább. A határidő leteltével ágyútűz alá vette a Simonoszeki-szoroson áthaladó kereskedelmi hajókat. Válaszképpen 1863-ban a brit flotta hadihajói rommá lőtték Kagosimát, Szacuma fővárosát, majd tűz alá vették Csósú tartomány part menti erődjeit. A japán kormány sem maradt tétlen megkezdte a honi hadseregek újjászervezését. Arra kényszerítette a szamurájokat, hogy hagyjanak fel a harcművészetek gyakorlásával, térjenek át az új fegyverek tanulmányozására, s fogadják el a besorozott közkatonák jelenlétét.

 Ezek az intézkedések mindinkább szembefordították a szamurájokat a vezetőkkel és a fennálló rendszerrel. Japán minden korábbinál nagyobb összegeket költött a katonai kiképzésre, fegyvervásárlásra, sorozásokra. A bakufu és a daimjók, hogy minél több jövedelemhez jussanak, pénzt verettek, csökkentették a szamurájok járandóságát, kölcsönöket vettek fel, felszámolták a munkahelyeket és visszafogták a különböző kiadásaikat. Ezek az intézkedések a közrangúakat megosztották.

Időközben Csósú és Szacuma titokban egyesítették az erőiket és átvették a hatalmat a császári udvarban. Szaigó Takamori és Okubo Tosimicsi voltak a vezetőik. Az 1864 júliusában az új angol konzul Parkes már azzal az utasítással érkezett Japánba, hogy lépjen szoros kapcsolatra Szacuma és Csósú tartományokkal, mert a sógunátus már nem képes normális körülményeket biztosítani a kereskedelm számára.  A külföldieket megpróbálták az országból kiűzni, de mindezen kísérletek sikertelenek voltak. 1865-ben maga a császár is érvényesnek nyilvánította az idegenekkel megkötött szerződéseket.

Mucuhito császár 1868-1912

A tényleges változás 1867-ben elkezdődött azzal, hogy Kómei császár titokzatos halálát követően Mucuhito-t tették meg a császárnak, aki Meidzsi császár néven foglalta el a trónust. 1868 január 3-án Mucuhito császár kihirdeti, hogy új időszámítás veszi kezdetét Japánban. A „Felvilágosult Kormányzás” korszakával megszületik a modern Japán.

 

 

 

 

 

 

 

 

 



[1] Eta:  - a kitaszított páriák kasztja – kora középkori eredetű. A buddhista valllás tilalmai folytán a jószág leölését, a bőr feldolgozását és más hasonló munkákat szégyenletesnek tekintették a „szabad” emberek szempontjából. Ezért az ilyen munkát vagy rabszolgák, vagy bizonyos bűncselekményekért elítélt emberek végezték. Ezek a foglalkozási ágak fokozatosan öröklődtek, így alakult ki az eta kaszt. Az etához tartozókat megfosztották minden jogtól, csak a számukra rögzített foglalkozásokat végezhették, s rezervátumokban laktak.

Szólj hozzá!

Japán a 19. század elején

2010.01.02. 20:12 Pisák Ildikó

 

Japán a 19. század elején

 

Bevezetés

 

A 19. század elején Japán óriási változások előtt állt, az ipari kor küszöbére lépett az által, hogy az évszázadok óta tartó elzárkózása a külvilágtól feloldódni látszott. Ezeknek a változásoknak a gyökerei egészen az 1600-as évekig, az Edo-kor kezdetéig nyúlnak vissza. A kor nevét az akkori fővárosról, Edoról kapta, ami nem más, mint a mai Tokió.

Tokugava Iejaszu (1613-1616)

Az Edo-korban a Tokugava-sógunátus volt hatalmon, amely 1603-tól 1868-ig tartó időszakot öleli fel. Tokugava Jejaszu alapította ezt a sógunátust, aki még a szekigaharai csatában (1600 szeptember 15.) szerezte meg az uralmat.  Az ő nevéhez fűződik a Baku-han[1] rendszer kiépítése is, ami a bakufuból (sógunátus) és a daimjók felségterületeiből (han) szerveződött kormányzati felépítmény volt.

 R.H.P.Mason és J.G. Caiger a következőképpen jellemzi a Baku-han rendszert: „Szabályzatai minden mágnásra nézve egyenlőképpen voltak érvényesek. A katonai főurakat a következőktől tiltották el: hogy saját birtokhatáraikon kívülre csapatokat mozdítsanak; - hogy egymás között politikai szövetségeket kössenek; - hogy területükön egynél több várkastélyt tartsanak fenn; - hogy sóguni hivatal engedélye nélkül házasodjanak. Későbbi tiltások törvénytelenné tették a mágnásoknak: - hogy pénzt veressenek; - hogy közvetlen kapcsolatba lépjenek idegen uralkodók udvaraival, kivéve a bakufu világos engedélye esetén; - hogy nagy hajókat építsenek, hacsak nem kereskedelem végett.”[2]

„Az állam csúcsán a császár (a Tennó) helyezkedett el, de csak névelegesen.”[3] A tennónak nem volt beleszólása a napi politikai ügyekbe, csak a névleges hatalmat birtokolta. A sógun hatalma szinte mindenre kiterjedt, ő ellenőrizte a kereskedelmet is, amelyből jelentős haszonra tett szert. Azokat a hajókat, amelyek részt vehettek a külkereskedelemben cinóbervörös pecséttel bélyegezték meg. Ezek nagyrészt Vietnammal, Fülöp-szigetekkel és Thaifölddel léptek kereskedelmi kapcsolatba.

1600 körül négy európai nagyhatalom szeretett volna Japánnal kereskedelmi kapcsolatot létesíteni, többek között portugálok, spanyolok, angolok és hollandok. Tokugava sógun 1609-ben kereskedelmi egyezményt kötött a holland Kelet-Indiai Társasággal, más néven a VOC-al. Az egyezményben foglaltak szerint bármely Japán kikötőben kereskedhettek, telep alapítási engedélyt kaptak Hiradoban és Nagaszakiban, és ezzel együtt még vámmentes kereskedelmi jogot is szereztek.

Az angolok 1613-ban léptek Japán partokra John Saris kapitány vezetésével. Az angol Kelet-Indiai társaság egészen 1624-ig folytatott üzleti tevékenységet Japánban, majd a londoni igazgatóság utasítására kivonultak és telephelyüket megszűntették, mivel veszteségesek voltak a befektetéseik. A spanyolok 1592-től, a portugálok pedig már 1543-tól megjelentek  A bonyodalmakat az okozott, hogy nem pusztán kereskedelemről volt szó, hanem a keresztény hit terjesztéséről is, amely főként portugál kereskedőkkel érkező jezsuitáknak volt köszönhető. Xavéri Szent Ferenc, a jezsuita rend egyik nagy alapítója 1549-től 1551-ig működött Japánban. Eleinte Nobunaga sógun szövetségest látott bennük a buddhista szekták elleni harcban.

Oda Nobunaga (1566-1582)

1580 körül kb. százötvenezer keresztény volt Japánban, a 17. századra a számuk megkétszereződött. A problémák akkor kezdődtek, amikor a buddhista papság körében a misszionáriusok ellenérzéseket kezdtek kiváltani. A keresztények elleni első lépésre Hidejosi sógun szánta el magát, amikor 1587-ben hivatalosan betiltotta a kereszténységet, 1597-ben pedig keresztre feszíttetett kilenc misszionáriust és tizenhét megkeresztelkedett japánt.

     Tojotomi Hidejosi (1582-1598)

Ám az ellentétek tényleges kiváltását egy keresztény hitre tért daimjó által szervezett összeesküvés okozta, mely a Tokugava sógun ellen irányúlt. A sógun tudomást szerzett arról, hogy az összeesküvés hátterében a jezsuitáknak is szerepük volt. Egy másik tényező, ami szintén ellentéteket szűlt, hogy 1612-ben Wiliam Adams lett a sógun fő tanácsadója, aki protestáns volt, és a jezsuiták ellen hangolta a sógunt.  

Ezeknek az eseményeknek az lett a következménye, hogy Tokugava 1613-ban minden jezsuitát kitiltott az országból, és vallásigazolást vezetett be, mely 1867-ig érvényben volt. A vallásigazolás azt jelentette, hogy minden japán alattvalónak regisztrálnia kellett magát egy buddhista szerzetes rendnél. 1616-tól hatalomra lépő Hidetada nevezetű sógun folytatta elődje politikáját és 1616-ban rendeletben kiadta, hogy a külföldiek csak két kikötőben köthetnek ki, ez nem más, mint Hirado és Nagaszaki, itt is csak szigorú ellenőrzés mellett. A rendelet oka volt a jezsuiták becsempészésének megakadályozása.

 

Tokugava Hidetada (1616-1623)

További keresztény ellenes intézkedés volt az 1622. szeptember 10.-én történt esemény, mely a Nagy Mártíromság napja nevet viseli. Ekkor 51 keresztényt égettek meg máglyán. A hatalomra kerülő sógun Iemicu (1623-1651), aki Hidetada fia volt, 1624-ben kitiltotta Japánból a spanyol kereskedőket, 1629-ben pedig bevezette a fumie szertartást, mely szentképtaposásnak felelt meg. 1635-től a japánok csak sóguni engedéllyel hagyhatták el Japánt és a külföldön tartózkodó japánok kinn tartózkodását öt évben maximálták, a vegyes házasságból született gyerekeket pedig kihajóztatták Japánból. A daimóknak megtiltották a kereskedést, csak nagykereskedők bonyolíthatták le a külkereskedelmet. Mindezeket betetőzte az  1637-ben kirobbant parasztfelkelés Kjúsú-ban, mely többnyire a túl magas adók és a daimjók erkölcstelensége miatt tört ki. A felkelést sikeresen leverték, melyben a hollandok is segédkeztek. 1639-től számítják a történészek ténylegesen Japán bezárkózását, ekkor tiltották ki a portugálokat Japánból, a hollandok viszont ezek után is folyamatosan kereskedelmi kapcsolatot létesítettek Japánnal. A végső lépésként talán az 1640-es évben történt inkvizíció felállítását lehet megemlíteni, mely a titkos keresztények és a Japánba csempészett jezsuiták ellen irányult. Ezek az intézkedések  indították el Japánt a bezárkózás ösvényén, mely egészen 1867-ig tartott.

 

 

I.Fejezet: A Tokugava-korszak Japán társadalma

 

Japánban a Tokugava korban feudális szerkezetű rendszer volt, mely a daimjó-birtokon alapult és amelyet még Hidejosi és Nobunaga fejlesztett ki. A Tokugava sógunok erre az erős daimjó-rendszerre támaszkodtak az ország stabilizálása érdekében. Az ország megművelhető földjeinek egynegyedét a sógun birtokolta, a további háromnegyedet pedig a daimjók. 

Egy 17-18. századi daimjó

Az ország tartományokra volt osztva, melyek élén a daimjó állt, s ezek a sógun szigorú ellenőrzése alatt voltak.  A daimjókat 3 kategóriába sorolták: a „rokon daimjó” (fudai)[4], a „régóta daimjó” és a „döntő csata után csatlakozott daimjók” (tozama)[5]. A „rokon daimjók” csoportját a Tokugava-család oldalági leszármazottjai alkották, övék volt a következő három nagy birtok: Mito, Nagoja és Vakajama. A „régóta daimjók”, más néven „örökletes daimjók”, ők még az 1600 előtti Jejaszu vazallusaiból kerültek ki, ők birtokolták Japán központibb fekvésű vidékeit. A „döntő csata után csatlakozott daimjók”, más néven „külső daimjók”, az 1600-as szekigaharai ütközetben voltak Jejaszu szövetségesei, ők a nyugati és északi széleit birtokolták az országnak. A daimjók birtokainak nagyságát a Hidejosi által elrendelt országos földmérés rögzítette, a besorolás pedig vékában (kb. 180 liter) mért rizshozam alapján történt. Ahhoz, hogy valaki daimjó lehessen legalább tízezer vékával kellett rendelkeznie (japánul: koku). A leghatalmasabb földesúrnak 1 022 700 kokus volt a birtoka. A szankin kotai[6] rendszer értelmében 1630-tól minden második évben az edói udvarban kellett szolgálniuk és a sógunátus engedélye kellett a házasságkötésükhöz is, ami után feleségüket és gyermekeiket túszként állandóan Edóban tartották.

 A társadalom többi tagját, négy csoportba osztották be a konfuciánus teória szerint, amely csoportok nem voltak átjárhatóak. Ezek a csoportok a következők voltak: si (szamuráj), nó (paraszt), kó (kézműves), só (kereskedő). Ezt a teóriát még a 12. századi nagy kínai neokonfuciánus tudós, Csu Hszi fejlesztette ki. A gyakorlatban ezek az osztályok két csoportra zsugorodtak: a szamurájokra és a közrangúakra, ugyanis a kereskedőket nehéz volt megkülönböztetni a kézművesektől, a parasztok meg gyakran költözködtek városokba, és akkor már nem parasztoknak számítottak.  Jamadzsi Maszanori azonban említést tesz könyvében egy ötödik rendről is, akit eta-hininnek, vagyis nem embernek neveztek, ez volt az „aljaréteg”. Az „aljanépnek” bélyegzett ember és családja örökké az maradt. Ez a réteg nem foglalkozhatott mezőgazdasággal – s ha igen, akkor is nagyon korlátozottan -, csak bizonyos munkákat végezhettek, mint a bőrkikészítés, rabszállítás, hullaeltakarítás, mutatványosság, koldulás. A „jó” rétegből is ide lehetett kerülni vagy elszegényedés útján, vagy pedig bűntett végett. A bakufu az általa kiszemelt főnökkel ellenőriztette az „aljanépet”.  

     Egy 17-18. századi szamuráj

A szamurájok (jelentése: „csatlós”, „kísérő harcos”) a népesség 6-7 %-át tették ki, ekkor Japánban közel 30 millió fő élt. A szamuráj réteget Japánban busi („katonai családok”) szóval jelölték. Jamadzsi Maszanori írja a szamurájokról: „A vár körül kialakult városokba tömörülve éltek, s gazdájuktól örökletes hűbéri földet vagy örökletes fizetséget kaptak, rizsben vagy pénzben. Hűséggel tartoztak uruknak, de mint az uralkodó osztály tagjai, különféle javakat élveztek.”[7] A szamurájokat a rangjeleik különböztették meg a közrangúaktól, ilyen rangjel volt a két kard, ezeket mindig viselniük kellett, és a hajviseletük.    

Falvakban éltek, és „szabad” idejükben gazdálkodtak, főállásban katonáskodtak. Ha a gazdájuk elpusztulta a hadakozásban, akkor gazdátlanná váltak és „rónin”-oknak nevezték őket.  A bakufu kezdeti időszakának ötven éve alatt mintegy 500 000 busiból lett rónin.   

  Jamadzsi Maszanori írja: „ A bakufu számüzéssel és szigorú ellenőrzéssel akarta a rónin-kérdést megoldani. 1623-ban kiűzte Kiotóból az odagyűlt róninokat, az 1632-ben és 1635-ben kiadott „Busik szabályzatában” megtiltotta a róninoknak, hogy új gazdánál szolgálatba álljanak, és bevezette a rónin-nyilvántartást. Megtiltotta, hogy templomokban és busi-családoknál szállást kapjanak; A daimjók is hasonlóképpen jártak el a róninokkal, híven követve a bakufu utasításait. Ezeknek az intézkedéseknek egyik célja a keresztény busik felkutatása volt.”[8]

Az elégedetlenkedő róninok 17. században többszöri próbálkozás ellenére sem tudták a bakufu vezetését megdönteni. Az elégedetlenkedők táborába tartoztak a hatamotók (zászlósok) és gokeninok („családi emberek”) is. A kormány az 1651-es és 1652-es lázadások után változtatott politikát velük szemben. Megpróbálták a róninoknak munkát adni hivatalokban és állami feladatokat ellátó munkakörrel bízták meg a többségüket, így ezek a lázadások abbamaradtak.

Mind a bakufu, mind a daimjók és a szamurájok a népet kíméletlenül kizsákmányolták.Volt egy mondás, mely igen elterjedt a szamurájok körében, amit Jejaszunak tulajdonítottak: „Úgy adóztasd a parasztot, hogy épp csak bele ne haljon!”[9] A parasztokra, aki a népesség 80-85 %-át tették ki súlyos adóterheket róttak. Ilyen adó volt a járadékos termékadó, ledolgozásos járadék és egyéb szolgáltatások. A rizsnek volt a legmagasabb adója, mely az 50-60 %-ot is kitett. A rizs beszolgáltatatásának befejezéséig nem ehettek az új rizstermésből, s nem adhattak el belőle. Adóba csak a legjobb minőségű rizst fogadták el. Aki nem tudta a meghatározott adót befizetni, arra kényszerítették, hogy lovai, szarvasmarhái, szántóföldjei, sőt felesége és gyermekei eladása árán is teljesítse a kötelezettségét. Ezek ellenére parasztok mégis a második rend tagjai voltak,  amely azzal magyarázható, hogy ennek a kornak a gazdasági alapja a föld volt, és emellett ahogy már említettem a népesség kb. 80 %-át  ők tették ki.

 Ám a parasztok sem voltak egyenlőek, hiába egy rendbe tartoztak, mégis két külön csoport alakult ki. Az Edo-kori falvak nagy részét azok a kisparasztok alkották, akiknek a nevét bejegyezték a föld felülvizsgálati jegyzékbe, elismerve ezzel az illető parasztnak a bejegyzett adóköteles földre vonatkozó birtoklási jogát. Ezeket a bejegyzett parasztokat „törzsökös parasztnak” (honbjakusó) hívták. Egy közigazgatási egységet jelentő falu általában 50-60 ilyen „törzsökös” parasztból állt. Egy falu kb. 400 főt számlált.

A „törzsökös parasztokból” került kiválasztásra a falu tisztségviselői. Ezeket a tisztségeket lehetett családonként felválta vagy örökletesen viselni. A falu három fő tisztsége a következők voltak: a falufőnök (őt Edo környékén „nanusi”-nak, Ószaka és Kiotó környékén „sója”-nak, másutt „otona”-nak hívtak), a falufőnöknek segédkező ember akit „kumigasira”-nak neveztek, ő volt a többi „törzsökös paraszt” képviselője, és a harmadik pedig a „hjakusódai” volt, ők képviselték a falut más falvakkal szemben. Az uralkodók busik őket vonták felelősségre, ha az adóbeszolgáltatásba hiba csúszott, tehát rajtuk keresztül ellenőrizték a falu népét, rajtuk keresztül uralkodtak a parasztokon. Ezek a parasztok földhöz voltak kötve, de nem voltak a föld tényleges birtokosai, el is zálogosíthatták tőlük földjeiket. Ezen túlmenően, a parasztokat öt-hat családonként szomszédsági csoportokba (goningumi, ötök csoportja”) szervezték. Ha valaki a csoport tagjai közül bűnt követett el, akkor az egész csoportot felelősségre vonták, súlyosabbb esetben az illetőt az egész közösség kitagadhatta (murahacsibu), vagy kikergethették a faluból is.

 Így ír Hani Goro a goningumi rendszerről: „A goningumi élén bíró állt. A goningumik rendőrfunkciókat teljesítettek, s kölcsönös szavatossággal tartoztak egymásért”. „Az embereket titkos besúgásra kényszerítették, a népet megfosztották a gyülekezés, a szövetkezés jogától, valamint egyéb szabadságjogoktól. Ezenfelül különleges rendőrséget is felállítottak a lakosság ellenőrzésére, amely arra is vigyázott, hogy az emberek ne kerüljenek a keresztény vallás befolyása alá.” „Ha a goningumi valamelyik tagja bármiféle bűnt követett el azért közvetlen felelősséggel tartozott „kormányhűség” stb. címén. Minden goningumiban megvolt a tagok kidolgozott magatartási szabályzata, amely a legapróbb részletekig rögzítette kötelezettségeiket és jogaikat. E szabályokat különleges könyvben gyűjtötték össze, amelyet időnként felolvastak a goningumi tagjai előtt, hogy azok állandóan emlékezzenek ezekre a szabályokra.”[10]

A parasztoknak a másik csoportját, akik egyáltalán nem rendelkeztek földdel „vízivó parasztnak” (midzunomi) nevezték. Ők a gazdagabb törzsökös parasztoknál dolgoztak mint béresek vagy szolgák. A falu ügyeinek intézésében nem vehettek részt, nem volt joguk a falu közös birtokában lévő erdők, mezők használatához. A „törzsökös paraszt”-ból is le lehetett csúszni a „vízivó paraszt” szintjére, ha az illető elveszítette a földjét.

A bakufu a parasztokra nagyon erős szabályokat vetett ki. A parasztoknak nem volt szabad munkaválasztási joga, nem volt szabad költözködési joga, nem adhatta el a földjét, és a „törzsökös parasztok” a kb. 10 koku termésmennyiségre szabott 1 hektárnyi földet családtagjai között nem oszthatta tovább kisebb parcellákra, arra sem volt joga, hogy szabadon válassza meg valamely előnyösebb fajta termesztését. A ruházattól az élelemig szinte mindent szabályoztak a legapróbb részletekig.

A parasztoknál a családfői tisztet az elsőszülött fiú örökölte, de busi-családokkal ellentétben ez az öröklési rendszer nem volt olyan szigorú, megosztva is örököltek, sőt esetenként a legutolsónak született fiú- vagy lánygyermek is örökölt. A falvak a 19. századtól már egyre nagyobb önállóságot kaptak.

Az iparosok és a kereskedők a népesség 10%-át tették ki. Ők voltak a városi emberek, akiket „csónin”-nak hívtak. Ez a réteg a paraszt-busi-réteg szétválasztásával jött létre. Az uralkodó a vár körüli város kiépítésével szétválasztotta a falut és a várost, a városba gyűjtötte össze saját embereit, és szükségleteik kielégítésére, valamint hadifelszereléssel való ellátásukra a kézműveseket és kereskedőket. Ezek a városban különböző kerületekben helyezkedtek el, melyet a szakmájuk szerinti besorolás határozott meg.  A kerületekben voltak a csóninok házai is. Évente városadót kellett fizetniük, ez nem volt más, mint a szakmák szerinti működési adó. Ezek mellett még állandó és ideiglenes adót is fizettek, a fizetőeszköz pénz volt. Annak a csóninnak, akinek nem volt háza a lakóterület közügyeiben semmilyen formában nem vehetett részt.

A város élén a „városi öreg” (macsidosijori) állt, őt a csóninok felső rétegéből nevezték ki. Lakónegyedenként választották a „kerületi főnököt” (macsinanusi) (Oszakában szódosijorinak ill. macsidosijorinak hiváták őket). Ők a „városi biztos” (macsi-bugjó) irányításával a város polgári ügyeit intézték.  A városban szintén volt ötcsaládos szomszédsági csoportok, goningumik. A csóninok közt, szintén megvolt az erősen szabályozott úr-szolga viszony, kézműveseknél a mester-legény-inas, kereskedőknél a főnök-segéd-inas rangsor.

 

II. Fejezet: Gazdasági élet

 

A Tokugava időszakban a kereskedők egyre módosabban éltek, egyre több vagyonra tettek szert, míg ezzel párhuzamosan a szamurájok az eladósodás felé közeledtek. A kereskedők meggazdagodásához a pénz elterjedése is hozzájárult. A pénzgazdálkodás még további jelentős hatásokat is eredményezett az országban: emelkedett a tömegek életszínvonala és számtalan árucikkhez hozzájutottak. Mindennapi használati tárggyá vált a porcelán- és lakkárúk, tea, cukor, gyümölcsök, gyapotruhák viselése. Ekkor alakult ki a „tipikus” japán ház, amely fából készült, cseréptetős, tatami[11] borítással megemelt padlójú, melynek belső falai elmozdítható léc- és papírkészítmények. Szakadatlanul tartott a Tokugava korszakban a házi fogyasztásra szánt termelésről való átállás a piaci termelésre. Ezzel együtt a tájak vidéki lakosai bizonyos áruk termelésére szakosították magukat.

A bakufu és a daimjók öntözőrendszereket építettek ki.  A 16. század végén a megművelt földterület körülbelül 1 600 000 hektár volt, s a 18. századra majdnem megkétszereződött, kb. 2 970 000 hektár lett. A termésmennyiség pedig a 16. század végén körülbelül 18 millió koku volt, a 18. század elejére kb. 25 millió kokura nőtt, s a 19. század első felében már elérte a 33 millió kokut.

A Tokugava-korszakban különböző kapákat, cséplési eszközöket fejlesztettek ki. Trágyának szárított halat, növényolaj-üledéket vásároltak a kereskedőktől, az addig használt állati és emberi trágya kiegészítésére.

A termékfajták jelentősen gyarapodtak, fejlődött az áruként értékesíthető termékek termesztése, a piacokon számos újabb helyi különlegesség jelent meg, így a kisúi narancs[12], a kósúi szőlő[13], amelyet a 12. század végén nemesítettek a helyi vadszőlőből. A gyapotot, a dohányt, a repcét és más ipari növényeket nagyban termelték. Meghonosodtak új zöldségfélék is: termesztettek édesburgonyát, burgonyát, sütőtököt, sárgarépát, parajt, cukornádat és kukoricát is. Mellékfoglalkozás volt a parasztcsaládoknál a selyemhernyó-tenyésztés és a fonás, s az Edo-korszak vége felé megfordult a kereskedelem iránya, már exportálták a selyemszálat, amelyet addig Kínából hoztak be Japánba. A mezőgazdasági szaktudósok is ebben a korban jelentek meg, nekik köszönhetőek az ekkoriban megjelent mezőgazdasági szakkönyvek. Ezek is nagyban elősegítették a földművelés fejlődését.

A mezőgazdaság fejlődésével felvirágoztak a kézművesség különböző ágai. A bakufu is, a daimjók is azon voltak, hogy különleges termékeket fejlesszenek ki, s értékesítésük kizárólagos jogával akarták gazdasági hasznukat növelni. Híres volt a kiotói, asikagai, kirjúi selyem és más szövet, a nadai, itami szake[14], a nodai szójamártás, a szetói, aritai porcelán és sok más termék.

A 19. század elejére a házi műhelyek -  ahol a termékeket előállították – manufaktúrává fejlődtek. A szakemberek a műhelyeiket megnagyobbítatták, és egyre több inast vettek fel, mivel az igények egyre jobban növekedtek.

Híres volt az ósúi és usúi lótenyésztés. A sógunátus területén az erdőgazdálkodásra is nagy gondot fordítottak, ösztönözték a fák ültetését. A Szeto-beltenger partján kifejlődött a sólepárlás.

A háló használata ekkor terjedt el igazán a halászatban, fejlődött a nyílt tengeri halászat, és mennyiségileg  is nőtt a halászzsákmány. Tonhalat, bálnát, szardíniát és sok másféle halat fogtak.

A bányászati termelés is jelentősen növekedett, Szado-szigeti aranybányát, az ivami és ikunói ezüstbányát a bakufu közvetlenül üzemeltette. Vörösrézbányát nyitottak Asióban és Bessiben. A vörösréz a nagaszaki kikötőben folyó külkereskedelem fő kiviteli cikke lett.

Fokozódott a kereskedelmi tevékenység. A kereskedők között megjelentek a nagy-, közvetítő és kiskereskedők. Az azonos szakterületen működő kereskedők, kézművesek „ kabunakama”-nak nevezett céhforma testületbe szerveződtek, és bizonyos pénzösszegeket fizettek a bakufunak vagy a daimjónak, s ennek fejében kizárólagos jogot, „kabu”-jogot kaptak arra, hogy egyedül ők működhessenek az adott üzleti területen.

Pénzérmeként aranyat, ezüstöt és rezet használtak, ezeket a bakufu verette. A daimjók nem verhettek fémpénzt, de a saját területükön belüli érvénnyel han-papírpénzt adhattak ki. Az ezüstpénzt súlyban mérték. Az arany-, ezüst- és rézpénzváltás mércéje: 1 rjó aranypénz = 60 monme ezüstpénz = 4000 mon (= 4 kanmon) rézpénz.

A Tokugava korban három város emelkedett ki a többi közül, ezek a következők voltak: Kiotó, Oszaka és Edo. Ezekben a városokban kiemelkedő volt a népesség száma és az áruforgalom. Edónak már a 18. század elején, becslések szerint, már 1 millió lakosa volt, Oszakának mintegy 350 000 lakosa, Kiotónak pedig kb. 580 000 lakosa. Kiotóban főleg művészi kivitelű termékeket gyártottak, Oszakában és Edóban felvirágzott az uzsora, a váltó- és zálogházi ügyletek. A nagy pénzváltók ezekben a városokban nagy kereskedelmi ügyleteket is lebonyolítottak. Oszakába áramlott az áruk nagy része, aztán innen kerültek forgalomba. A különböző fogyasztási cikkeket Edo is Oszakából hozatta. Oszakát a korabeliek az ország konyhájának nevezték. Sok daimjónak volt itt raktárháza, s az adóként beszolgáltatott rizst, a különleges helyi termékeket itt értékesítették, és itt szerezték be a nekik szükséges árukat.

A közlekedés fejlődésében a felgyorsult kereskedelem, és „szankin kótai” is hozzájárult, vagyis hogy - már a fenntiekben említettem -  a daimjóknak időnként kötelezően Edóba kellett utazniuk Ezeknek következtében az utakat rendbe hozták, és fejlesztették őket. Az edóbeli Nihonbasi-hídat kiindulópontul véve, öt főutat jelöltek ki. Az Edót Kiótóval összekötő út a Nókaidó; Edóból Kófún keresztül Simoszuvába vezet a Kósúkaidó; Edót, Kófut és Kiotót köti össze a Nakaszendó; Edótól Nikkóig tart a Nikkókaidó; Edótól az ósúi Sirakavági az Ósúkaidó. Ezek mentén állomások fejlődtek ki. Fogadók épültek az állomásoknál, s ott szállítómunkásokat és lovakat helyeztek el. Megjelent a leveleket, csomagokat szállító futár, a „hikjaku”.

Edo védelmére a bakufu szándékosan nem épített hidakat az Edo környéki nagyobb folyókra, mint az Óigava, a Tenrjúgava; a fontos közlekedési csomópontokon, mint például Hakone, viszont ellenőrző kapukat létesített, és az áthaladó forgalmat szigorú ellenőrzés alá vetette.

A tengeri utak is ekkor fejlődtek ki igazán, nagyarányú teherszállítást bonyolítottak le vízen. Rendszeres hajójáratokat indítottak Edo és Oszaka között, ez volt a déli vonal. Megnyitották a keleti útvonalat is, amely Hokkaidó déli részéről Honsú északkeleti vidékét, Tóhokut érintve a Csendes-óceánon át vezetett Edóba; és megnyitották a Japán-tengeren és a Szeto-beltengeren át Oszakába vivő nyugati útvonalat is. A szállítóhajók a főbb folyókon közlekedtek. Sok volt az akadály a szárazföldi utakon, például az ellenőrző állomások, így gazdasági szempontból a vízi szállítás különösen fontos volt.

 

III. Fejezet: Külpolitika

 

Tokugava Jejasunak sikerült rendeznie Japán és Korea viszonyát,  ennek következtében Seoul és Edo diplomáciai kapcsolatokat létesített egymással. Azonban Rjúkjú-szigetek uralkodójával már nehezebb dolga volt a sógunnak, mert Shimazu-klánnak ott nagy volt a befolyása. Még 1609-ben ő adott engedélyt Shimazu-klánnak Rjúkjú meghódítására, mert úgy gondolta, hogy ismét elindulhat a kereskedelem Okinawa és Japán között, s hogy ezáltal úgy teszi lekötelezettjévé a Shimazu-klánt, hogy az neki semmibe sem kerül. Az Edo-korszakban Rjúkjú Királyság uralkodói egyszerre voltak a Satsuma tartományt uraló Shimazu-klán alattvalói és a Tokugava-bakufu névleges vazallusai.

Az északi határvidéken az ott lakó ainuk vezetői évtizedekig vissza tudták verni a betolakodókat. Itt a Kakizakira-klán tagjai éltek, akik a néppel jó kapcsolatot ápoltak, és a hokkaidói Oshima-félsziget déli csücskén húzódtak meg. Az aniu őslakosságot fokozatosan vazallusaikká tették. Ez a klán 1599-re nevét Matsumaéra változtatta és szövetségre lépett Tokugava Jejasuval. Ezért cserébe megkapta a tengeri áruk kereskedelme feletti ellenőrzés jogát Ezóban. Később Wajinchinek[15] nevezték el ezt a körzetet. A pusztító járványok és kegyetlenkedések miatt fokozatosan csökkent az ainuk lakossága. Azonban Hokkaidó többi részét és Szahalint meg a Kuril-szigeteket továbbra is ők népesítették be. Elszórtan, kis közösségekben éltek és a himlő és más ferőző betegségek miatt egész falvak néptelenedtek el. A körülbelül 40 000 főre becsült ainu népesség a 19. század közepére 15 000 főre apadt. A fogyáshoz jelentős mértékben hozzájárult Matsumae-klán politikája, mivel csakis a csatlósainak engedélyezte, hogy a partvidék mentén kereskedjenek, így megfosztotta az ainukat a gazdasági önállóságuktól. Egyre nagyobb ellentétek éleződtek ki az ainuk és a Wajinchinben letelepedett japán kereskedők között.

Az 1660-as évek végén a Hidaka nevű régióban egy Shakushain nevű ainu katonai vezető ragadta magához a hatalmat és 1669-ben fegyveres felkelést robbantott ki. Matsumae-klánnak három évig tartott mire leverte a lázadást, ezek után északon egyre tovább terjesztette ki hatalmát.

 

 

IV. Fejezet: Szellemi élet

 

Japán szellemi életében a konfucianizmus lett az uralkodó. A konfuciánus Csu Hszi legfőbb tétele a hűség és a hierarchikus rend fenntartása volt, így ez a feudális rendszerű bakufunak nagyon is megfelelt. A konfucianizmus evilág-centrikus filozófiája is jól beleillett a busik és a kereskedők világképébe is. Ahogy már korábban említettem Csu Hszi volt a konfucianizmus atyja. Csu Hszi elméletének tanítására a legelső iskolát az ötödik sógun, Cunajosi nyitotta, amely az edói Jusimában lévő Konfucius tiszteletére épített szentély mellett kapott helyet.

Azonban a Tokugava-kori konfucianizmus több különböző iskolára oszlott, de mindegyikük hangsúlyozta az egyed társadalomban játszott szerepét, és az uralkodók és alattvalók viszonyát. Ezért politikai eszmerendszert képviselt. A konfucianizmus más mestereinek könyvét is tanulmányozták, pl.: Vang Jang-ming elméletét is vizsgálták vagy Kogaku elemzését is a Konfucius és Mencius könyvről. 1790-ben a Csu Hszi-től eltérő irányzatokat, mint tévtanokat betiltották.

Hajasi Radzan (1583-1657) volt az első, aki összeállította a „Honcsó cugan”[16]-t, mely a Japán állam történetével foglalkozott. A munkát 1670-ben Radzan fia, Szunszai (1618-1680) fejezte be. A Mito-han ura, Tokugava Micukuni (1628-1700) pedig 1657-ben kezdte írni a „Dai Nihonsi”[17]-t, ez a mű szintén japán történetével foglalkozik. A „Dai Nihonsi”, majd Rai Szanjó (1780-1832) „Nihon gai si”[18] c. műve a sógunátus végén nagy hatással volt az idegenek kiűzését célzó nacionalista mozgalomra.

Ezek a konfucionisták szigorúan ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy a három világrend elválaszthatatlan, számukra az ember áll a dolgok közepén, és az emberek között a bölcset illeti a királyság tisztsége. A világmindenséget szerves, erkölcsi egységnek tekintették és nem voltak hajlandók a természetet erkölcsi értelmezés nélkül, magáért tanulmányozni, minként a természettudomány emberei teszik.

Létrejött a Nemzeti Tanulmányok iskolája (kokugaku-ha), mely a japán történelemre, irodalomra és vallásos hagyományokra összesítette erőfeszítését. Vezetője Kamo no Mabucsi (1697-1769) volt. Ez az iskola jókora hivatalos és magántámogatást kapott, de sosem fenyegette a kínai tanulmányok ideológiai felsőbbségét.

Ám a japán művelődésre a nyugat is kihatott. 1720-ban a nyugati könyvre vonatkozó tiltás alól mentesítették a keresztény tanokat nem tartalmazó műveket. Így a hollandokkal kapcsolatban álló japán tudósok tanulmányozni kezdték a nyugati tudományos eredményeket. Ők voltak azok, akik a holland nyelvet is elsajátították és tanulmányozták főképp az ágyuzástant, orvoslást, fémkohászatot, kartográfiát, asztronómiát. Ezeknek köszönhető, hogy létrejött a ranguku, vagyis a Holland (azaz Nyugati) iskola.

A Muromacsi-korszak végén  átvették Koreából a japánok a könyvkészítés technikáját, ez jelentős szerepet játszott a művelődés terjedésében. Már az Edo-korszak elején voltak könyvkiadó-kereskedők, a 17. század második felétől pedig könyves „céhek” létesültek, és a bakufu szigorúan ellenőrizte a könyvkiadást. Genroku éveiben (1688-1704) Oszaka és Kiotó lett a csónin-műveltség központja, azonban Bunka-Bunszei éveiben (1804-1830) áttevődött a művelődés központja 1800-ra Edóba, ahol a szegényebb csóninok körében is elterjedt.

A főiskolai képzés is széles körben kibontakozott és nagyobb jelentésű volt, mint az akadémiai tanulás bármely külön ágazata. A lányok saját otthonaikban vagy rokonokéiban szerezték meg iskolázottságukat, miként fiúk úgy ők is 15 éves korukig beiratkoztak a helyi, hankó megnevezésű han-kollégiumba. A tanfolyamok több éven át tartottak, és a diákok unalmán enyhített valamelyest a harcszerű gyakorlatok oktatása, mint amilyen a vívás és íjászat. A Tokugava-kor legvégén némely kollégium nyugati tanulmányi tárgyakat is kezdett ajánlani tantervében, különösen tüzérségi ismereteket.

Közrangúakat általában nem vettek fel han-kollégiumokba. Azok iskolázását a helyi közületi iskolák (terakoja) végezték. Ezeket a gyerekeket a szülők iránti szeretetre és hűségre nevelték, megtanították őket japánul írni és olvasni és továbbá egyszerű számtanra is. A 19. sz. első feléig körülbelül 11. 000 terakoja létezett szerte az országban és azok viselték a népoktatás terhe nagy részét a Tokugava-kormányzat 1868-ban volt bukása után is. Az írástudók száma ekkor az összlakosságot beleértve 30% volt, ha csak a férfilakosságot tekintjük a szám 50%-ra emelkedik.

Kialakultak a magániskolák is, amelyek főként a tanulás egyetlen ágára szakosították magukat, mint amilyen például a hadtudomány. A magán iskolák nagyrészében fiúk jártak, akik lehettek közsorsúak vagy szamuráj-osztálybeliek is. Ha távolabbról érkeztek, akkor lakhattak az iskolában. A magániskolák száma ekkor 1000 körül mozgott.

Ezekben a nagyvárosokban kialakultak a szórakozónegyedek, melyek a társadalmi élet központjaivá váltak. Itt működtek a gésák, akik hivatásos szórakoztató hölgyek voltak, jól felkészültek és képzettek voltak a tánc, ének és bűbájos csevegés terén. Ezekről a szórakoztató negyedekről ír Ihara Szaikaku is egy 17. századi regényíró.

A 17. században kialakult egy bábjátékforma, és ezzel szoros kapcsolatban egy új típusú dráma, a kabuki. Mindkettő ma is létezik még. A kabuki a cselekmény és a díszlet realizmusára helyezte a hangsúlyt, alkalmazta a forgószínpadot. Ez teljesen újdonság volt az Asikga-korabeli, lassú mozgású és visszafogott nó drámával szemben. A kabuki magas fokú érzelmi feszültséget teremtett, és szabadon bánt a szenvedélyekkel és az erőszakal. Csikamacu (1653-1724) volt a Tokugava-korban az egyik legnagyobb drámaíró,aki a városi életből merített kellő ihletet drámáihoz.

A legnépszerűbb versforma ekkor a haiku volt, amely a zen buddhizmus szellemét tükrözte, s a klasszikus „rövidvers” természetes módon továbbfejlesztett változata volt, mely úgy alakult ki, hogy a harmincegy szótagot tizenhétre csökkentették. Ilyen versíró volt a 17. századi szerzetes-költő Basó, akinek a művei Japánban igen elterjedtek.

Ebben a korban a paloták egyre díszítettebbek lettek. Igen jellemzőek még a káprázatos, dekoratív rekeszfalak és fatáblák, amelyek aranyfüsthátterén élénk színű jelenetek és díszítések láthatók. A tájkertészet és  az architektúra ekkor vált bonyolultabbá. A japán építészet e barokk korszakának legszebb alkotásai a korai Tokugava-sógunok templommauzóleumai az Edótól északra fekvő Nikkó erdős-hegyes vidékén.

Ebben a korban kifejlődött egy új, népszerű művészeti forma is, ez volt az ukijoe, vagyis „a tovatűnő világ képei” – ezzel a megfogalmazással a buddhizmus az emberi élet múlékonyságára akar utalni -, amely magába olvasztotta a kor uralkodó eleganciáját. A fametszetmásolás technikája is átalakult, ugyanis különböző színezésű fatábláról készítettek lenyomatokat ugyanarra a lapra, hogy sokszínű képet kapjanak, lehetővé tette, hogy egyetlen színes ukijoe-képről sok másolatot készítsenek, s azokat méltányos áron eladják. Ezeknek a képeknek a fő témái eleinte kurtizánok és más szép nők voltak, híres színészek, később nevezetes vagy gyönyörű látképek. Ezek lettek a képes levelezőlapok előfutárai. A 19. század elején érte el a fénykorát két híres tájképlenyomat készítő szeméjében, ezek pedig Hokuszai és Hirosige voltak.

A porcelán iránti kereslet is jelentősen növekedett, még pedig a Hidejosi-hadsereg által az országba hozott koreai fazekasmestereknek köszönhetően. A textilipar fellendülését hozta, hogy megjelentek a selyembrokátok, amelyek iránt nagyon nagy volt az érdeklődés. Elterjedt ekkoriban egy a természetből vett díszítőmotívum, amelyet rimpának neveztek és Ogata Korinról (1658-1716) kapta a nevét, ez a későbbiek folyamán a Nyugaton nagy érdeklődést váltott ki.

Ami az irodalmat illeti, a 18. század végén Motoori Norinaga részletes szövegmagyarázatot készített az első japán krónikához, ami még 712-ben született, ez volt a Kodzsiki, követői pedig a kokugakunak, vagyis „nemzeti műveltség”-nek nevezett mozgalomban résztvevők.

A festészetben Hisikava Moronobu (1618-1694) emelkedett ki, aki megteremtette az ukijoe-et, vagyis a „mulandó földi világ képe”  műfaját, amely az európai festészetre is a későbbiekben jelentősen hatott. Nőalakok festésével kitűnt Szudzuki Harunobu (1725-1770) és Kitagava Utamaro (1753-1806), Andó Hirosige (1797-1858) és Kacusika Hokuszai (1760-1849) pedig a tájfestészetükkel arattak nagy sikert. A daimjók részére a jamatoe irányzatú festészetben Kanó Tanjú (1602-1674)  és Tosza Micuoki ( 1617-1691) készített csodálatos festményeket. A „jamatoe”-nak a  japán témájú, japán tájakat  és japán életet bemutató képeket nevezték. Emellett persze voltak kínai stílusú képek is, amelyeknek „karae” volt az elnevezése.

Felbukkant Kiotóban a realista festői irányzat is, melynek mesterei a következő volt: Marujama Ókjo (1733-1795), emellett kifejlődött még az írástudói festészet is, mely a Csing-Kínából került át, mesterei Ike no Taiga (1723-1776) és Vatanabe Kadzan (1793-1841) voltak.

Habár a japánok már a 16. században a hittérítők által megismerkedtek az olajfestészettel, mégis igazán az olajfestészet csak a Meidzsi-restauráció után honosodott meg Japánban, az európai ismeretek erőteljes beáramlásának köszönhetően.

 

V. Fejezet: A japán „családi rendszer”

 

A Tokugava-korban a családi rendszer legalkalmasabb modelljeinek egyike a szamuráj család volt. Az effajta családnak nem volt egyéb megélési forrása, mint azon örökölt jogú illetmény, amelyet a sógun vagy a daimjó  fizetett a családfőnek, akinek ebből el kellett tartania a hozzátartozóit is. Családtagnak számíthatott a családfő idős szülei, legidősebb fiának felesége és gyermekei, továbbá nőtlen, illetve férjnél nem lévő testvérei.

Hogy a számokat alacsonyan tarthassák csak a családfőnek vagy várható családfőnek volt szabad nősülni és a családban maradni. Minden nemzedék fiatalabb fiai és lányai, ha saját gyermekeket kívántak, arra kényszerültek, hogy örökbe fogadják őket vagy kívülre nősüljenek, illetve menjenek férjhez – a szülői ház fedele alól. Az eszményi megoldás az volt, hogy családfők egymásra következő sora által kis számú családok állandósuljanak.

A család életét is a konfuciusi viselkedési illemszabályok befolyásolták. A családfőé volt a tekintély és a család többi tagjának őt kellett álhatatosan szolgálnia. Azonban a család egyetlen tagjának sem volt korlátlan joga a tulajdont illetően, kivéve a szokásos személyes tárgyakat. Tulajdonképpen a szamurájoknak nem is volt egyéb vagyonuk, így amikor a Tokugava-korszaknak vége lett nem volt mit veszíteniük, mivel nem voltak nagykiterjedésű birtokaik vagy hatalmas üzleti érdekeltségeik.

 

VI. Fejezet: A feudális rendszer átalakulása

&

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása