Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

HTML

Hirdetés

Minden, ami történelem

Friss topikok

Linkblog

Blogajánló

Archívum

Japán a 19. század elején

2010.01.02. 20:12 Pisák Ildikó

 

Japán a 19. század elején

 

Bevezetés

 

A 19. század elején Japán óriási változások előtt állt, az ipari kor küszöbére lépett az által, hogy az évszázadok óta tartó elzárkózása a külvilágtól feloldódni látszott. Ezeknek a változásoknak a gyökerei egészen az 1600-as évekig, az Edo-kor kezdetéig nyúlnak vissza. A kor nevét az akkori fővárosról, Edoról kapta, ami nem más, mint a mai Tokió.

Tokugava Iejaszu (1613-1616)

Az Edo-korban a Tokugava-sógunátus volt hatalmon, amely 1603-tól 1868-ig tartó időszakot öleli fel. Tokugava Jejaszu alapította ezt a sógunátust, aki még a szekigaharai csatában (1600 szeptember 15.) szerezte meg az uralmat.  Az ő nevéhez fűződik a Baku-han[1] rendszer kiépítése is, ami a bakufuból (sógunátus) és a daimjók felségterületeiből (han) szerveződött kormányzati felépítmény volt.

 R.H.P.Mason és J.G. Caiger a következőképpen jellemzi a Baku-han rendszert: „Szabályzatai minden mágnásra nézve egyenlőképpen voltak érvényesek. A katonai főurakat a következőktől tiltották el: hogy saját birtokhatáraikon kívülre csapatokat mozdítsanak; - hogy egymás között politikai szövetségeket kössenek; - hogy területükön egynél több várkastélyt tartsanak fenn; - hogy sóguni hivatal engedélye nélkül házasodjanak. Későbbi tiltások törvénytelenné tették a mágnásoknak: - hogy pénzt veressenek; - hogy közvetlen kapcsolatba lépjenek idegen uralkodók udvaraival, kivéve a bakufu világos engedélye esetén; - hogy nagy hajókat építsenek, hacsak nem kereskedelem végett.”[2]

„Az állam csúcsán a császár (a Tennó) helyezkedett el, de csak névelegesen.”[3] A tennónak nem volt beleszólása a napi politikai ügyekbe, csak a névleges hatalmat birtokolta. A sógun hatalma szinte mindenre kiterjedt, ő ellenőrizte a kereskedelmet is, amelyből jelentős haszonra tett szert. Azokat a hajókat, amelyek részt vehettek a külkereskedelemben cinóbervörös pecséttel bélyegezték meg. Ezek nagyrészt Vietnammal, Fülöp-szigetekkel és Thaifölddel léptek kereskedelmi kapcsolatba.

1600 körül négy európai nagyhatalom szeretett volna Japánnal kereskedelmi kapcsolatot létesíteni, többek között portugálok, spanyolok, angolok és hollandok. Tokugava sógun 1609-ben kereskedelmi egyezményt kötött a holland Kelet-Indiai Társasággal, más néven a VOC-al. Az egyezményben foglaltak szerint bármely Japán kikötőben kereskedhettek, telep alapítási engedélyt kaptak Hiradoban és Nagaszakiban, és ezzel együtt még vámmentes kereskedelmi jogot is szereztek.

Az angolok 1613-ban léptek Japán partokra John Saris kapitány vezetésével. Az angol Kelet-Indiai társaság egészen 1624-ig folytatott üzleti tevékenységet Japánban, majd a londoni igazgatóság utasítására kivonultak és telephelyüket megszűntették, mivel veszteségesek voltak a befektetéseik. A spanyolok 1592-től, a portugálok pedig már 1543-tól megjelentek  A bonyodalmakat az okozott, hogy nem pusztán kereskedelemről volt szó, hanem a keresztény hit terjesztéséről is, amely főként portugál kereskedőkkel érkező jezsuitáknak volt köszönhető. Xavéri Szent Ferenc, a jezsuita rend egyik nagy alapítója 1549-től 1551-ig működött Japánban. Eleinte Nobunaga sógun szövetségest látott bennük a buddhista szekták elleni harcban.

Oda Nobunaga (1566-1582)

1580 körül kb. százötvenezer keresztény volt Japánban, a 17. századra a számuk megkétszereződött. A problémák akkor kezdődtek, amikor a buddhista papság körében a misszionáriusok ellenérzéseket kezdtek kiváltani. A keresztények elleni első lépésre Hidejosi sógun szánta el magát, amikor 1587-ben hivatalosan betiltotta a kereszténységet, 1597-ben pedig keresztre feszíttetett kilenc misszionáriust és tizenhét megkeresztelkedett japánt.

     Tojotomi Hidejosi (1582-1598)

Ám az ellentétek tényleges kiváltását egy keresztény hitre tért daimjó által szervezett összeesküvés okozta, mely a Tokugava sógun ellen irányúlt. A sógun tudomást szerzett arról, hogy az összeesküvés hátterében a jezsuitáknak is szerepük volt. Egy másik tényező, ami szintén ellentéteket szűlt, hogy 1612-ben Wiliam Adams lett a sógun fő tanácsadója, aki protestáns volt, és a jezsuiták ellen hangolta a sógunt.  

Ezeknek az eseményeknek az lett a következménye, hogy Tokugava 1613-ban minden jezsuitát kitiltott az országból, és vallásigazolást vezetett be, mely 1867-ig érvényben volt. A vallásigazolás azt jelentette, hogy minden japán alattvalónak regisztrálnia kellett magát egy buddhista szerzetes rendnél. 1616-tól hatalomra lépő Hidetada nevezetű sógun folytatta elődje politikáját és 1616-ban rendeletben kiadta, hogy a külföldiek csak két kikötőben köthetnek ki, ez nem más, mint Hirado és Nagaszaki, itt is csak szigorú ellenőrzés mellett. A rendelet oka volt a jezsuiták becsempészésének megakadályozása.

 

Tokugava Hidetada (1616-1623)

További keresztény ellenes intézkedés volt az 1622. szeptember 10.-én történt esemény, mely a Nagy Mártíromság napja nevet viseli. Ekkor 51 keresztényt égettek meg máglyán. A hatalomra kerülő sógun Iemicu (1623-1651), aki Hidetada fia volt, 1624-ben kitiltotta Japánból a spanyol kereskedőket, 1629-ben pedig bevezette a fumie szertartást, mely szentképtaposásnak felelt meg. 1635-től a japánok csak sóguni engedéllyel hagyhatták el Japánt és a külföldön tartózkodó japánok kinn tartózkodását öt évben maximálták, a vegyes házasságból született gyerekeket pedig kihajóztatták Japánból. A daimóknak megtiltották a kereskedést, csak nagykereskedők bonyolíthatták le a külkereskedelmet. Mindezeket betetőzte az  1637-ben kirobbant parasztfelkelés Kjúsú-ban, mely többnyire a túl magas adók és a daimjók erkölcstelensége miatt tört ki. A felkelést sikeresen leverték, melyben a hollandok is segédkeztek. 1639-től számítják a történészek ténylegesen Japán bezárkózását, ekkor tiltották ki a portugálokat Japánból, a hollandok viszont ezek után is folyamatosan kereskedelmi kapcsolatot létesítettek Japánnal. A végső lépésként talán az 1640-es évben történt inkvizíció felállítását lehet megemlíteni, mely a titkos keresztények és a Japánba csempészett jezsuiták ellen irányult. Ezek az intézkedések  indították el Japánt a bezárkózás ösvényén, mely egészen 1867-ig tartott.

 

 

I.Fejezet: A Tokugava-korszak Japán társadalma

 

Japánban a Tokugava korban feudális szerkezetű rendszer volt, mely a daimjó-birtokon alapult és amelyet még Hidejosi és Nobunaga fejlesztett ki. A Tokugava sógunok erre az erős daimjó-rendszerre támaszkodtak az ország stabilizálása érdekében. Az ország megművelhető földjeinek egynegyedét a sógun birtokolta, a további háromnegyedet pedig a daimjók. 

Egy 17-18. századi daimjó

Az ország tartományokra volt osztva, melyek élén a daimjó állt, s ezek a sógun szigorú ellenőrzése alatt voltak.  A daimjókat 3 kategóriába sorolták: a „rokon daimjó” (fudai)[4], a „régóta daimjó” és a „döntő csata után csatlakozott daimjók” (tozama)[5]. A „rokon daimjók” csoportját a Tokugava-család oldalági leszármazottjai alkották, övék volt a következő három nagy birtok: Mito, Nagoja és Vakajama. A „régóta daimjók”, más néven „örökletes daimjók”, ők még az 1600 előtti Jejaszu vazallusaiból kerültek ki, ők birtokolták Japán központibb fekvésű vidékeit. A „döntő csata után csatlakozott daimjók”, más néven „külső daimjók”, az 1600-as szekigaharai ütközetben voltak Jejaszu szövetségesei, ők a nyugati és északi széleit birtokolták az országnak. A daimjók birtokainak nagyságát a Hidejosi által elrendelt országos földmérés rögzítette, a besorolás pedig vékában (kb. 180 liter) mért rizshozam alapján történt. Ahhoz, hogy valaki daimjó lehessen legalább tízezer vékával kellett rendelkeznie (japánul: koku). A leghatalmasabb földesúrnak 1 022 700 kokus volt a birtoka. A szankin kotai[6] rendszer értelmében 1630-tól minden második évben az edói udvarban kellett szolgálniuk és a sógunátus engedélye kellett a házasságkötésükhöz is, ami után feleségüket és gyermekeiket túszként állandóan Edóban tartották.

 A társadalom többi tagját, négy csoportba osztották be a konfuciánus teória szerint, amely csoportok nem voltak átjárhatóak. Ezek a csoportok a következők voltak: si (szamuráj), nó (paraszt), kó (kézműves), só (kereskedő). Ezt a teóriát még a 12. századi nagy kínai neokonfuciánus tudós, Csu Hszi fejlesztette ki. A gyakorlatban ezek az osztályok két csoportra zsugorodtak: a szamurájokra és a közrangúakra, ugyanis a kereskedőket nehéz volt megkülönböztetni a kézművesektől, a parasztok meg gyakran költözködtek városokba, és akkor már nem parasztoknak számítottak.  Jamadzsi Maszanori azonban említést tesz könyvében egy ötödik rendről is, akit eta-hininnek, vagyis nem embernek neveztek, ez volt az „aljaréteg”. Az „aljanépnek” bélyegzett ember és családja örökké az maradt. Ez a réteg nem foglalkozhatott mezőgazdasággal – s ha igen, akkor is nagyon korlátozottan -, csak bizonyos munkákat végezhettek, mint a bőrkikészítés, rabszállítás, hullaeltakarítás, mutatványosság, koldulás. A „jó” rétegből is ide lehetett kerülni vagy elszegényedés útján, vagy pedig bűntett végett. A bakufu az általa kiszemelt főnökkel ellenőriztette az „aljanépet”.  

     Egy 17-18. századi szamuráj

A szamurájok (jelentése: „csatlós”, „kísérő harcos”) a népesség 6-7 %-át tették ki, ekkor Japánban közel 30 millió fő élt. A szamuráj réteget Japánban busi („katonai családok”) szóval jelölték. Jamadzsi Maszanori írja a szamurájokról: „A vár körül kialakult városokba tömörülve éltek, s gazdájuktól örökletes hűbéri földet vagy örökletes fizetséget kaptak, rizsben vagy pénzben. Hűséggel tartoztak uruknak, de mint az uralkodó osztály tagjai, különféle javakat élveztek.”[7] A szamurájokat a rangjeleik különböztették meg a közrangúaktól, ilyen rangjel volt a két kard, ezeket mindig viselniük kellett, és a hajviseletük.    

Falvakban éltek, és „szabad” idejükben gazdálkodtak, főállásban katonáskodtak. Ha a gazdájuk elpusztulta a hadakozásban, akkor gazdátlanná váltak és „rónin”-oknak nevezték őket.  A bakufu kezdeti időszakának ötven éve alatt mintegy 500 000 busiból lett rónin.   

  Jamadzsi Maszanori írja: „ A bakufu számüzéssel és szigorú ellenőrzéssel akarta a rónin-kérdést megoldani. 1623-ban kiűzte Kiotóból az odagyűlt róninokat, az 1632-ben és 1635-ben kiadott „Busik szabályzatában” megtiltotta a róninoknak, hogy új gazdánál szolgálatba álljanak, és bevezette a rónin-nyilvántartást. Megtiltotta, hogy templomokban és busi-családoknál szállást kapjanak; A daimjók is hasonlóképpen jártak el a róninokkal, híven követve a bakufu utasításait. Ezeknek az intézkedéseknek egyik célja a keresztény busik felkutatása volt.”[8]

Az elégedetlenkedő róninok 17. században többszöri próbálkozás ellenére sem tudták a bakufu vezetését megdönteni. Az elégedetlenkedők táborába tartoztak a hatamotók (zászlósok) és gokeninok („családi emberek”) is. A kormány az 1651-es és 1652-es lázadások után változtatott politikát velük szemben. Megpróbálták a róninoknak munkát adni hivatalokban és állami feladatokat ellátó munkakörrel bízták meg a többségüket, így ezek a lázadások abbamaradtak.

Mind a bakufu, mind a daimjók és a szamurájok a népet kíméletlenül kizsákmányolták.Volt egy mondás, mely igen elterjedt a szamurájok körében, amit Jejaszunak tulajdonítottak: „Úgy adóztasd a parasztot, hogy épp csak bele ne haljon!”[9] A parasztokra, aki a népesség 80-85 %-át tették ki súlyos adóterheket róttak. Ilyen adó volt a járadékos termékadó, ledolgozásos járadék és egyéb szolgáltatások. A rizsnek volt a legmagasabb adója, mely az 50-60 %-ot is kitett. A rizs beszolgáltatatásának befejezéséig nem ehettek az új rizstermésből, s nem adhattak el belőle. Adóba csak a legjobb minőségű rizst fogadták el. Aki nem tudta a meghatározott adót befizetni, arra kényszerítették, hogy lovai, szarvasmarhái, szántóföldjei, sőt felesége és gyermekei eladása árán is teljesítse a kötelezettségét. Ezek ellenére parasztok mégis a második rend tagjai voltak,  amely azzal magyarázható, hogy ennek a kornak a gazdasági alapja a föld volt, és emellett ahogy már említettem a népesség kb. 80 %-át  ők tették ki.

 Ám a parasztok sem voltak egyenlőek, hiába egy rendbe tartoztak, mégis két külön csoport alakult ki. Az Edo-kori falvak nagy részét azok a kisparasztok alkották, akiknek a nevét bejegyezték a föld felülvizsgálati jegyzékbe, elismerve ezzel az illető parasztnak a bejegyzett adóköteles földre vonatkozó birtoklási jogát. Ezeket a bejegyzett parasztokat „törzsökös parasztnak” (honbjakusó) hívták. Egy közigazgatási egységet jelentő falu általában 50-60 ilyen „törzsökös” parasztból állt. Egy falu kb. 400 főt számlált.

A „törzsökös parasztokból” került kiválasztásra a falu tisztségviselői. Ezeket a tisztségeket lehetett családonként felválta vagy örökletesen viselni. A falu három fő tisztsége a következők voltak: a falufőnök (őt Edo környékén „nanusi”-nak, Ószaka és Kiotó környékén „sója”-nak, másutt „otona”-nak hívtak), a falufőnöknek segédkező ember akit „kumigasira”-nak neveztek, ő volt a többi „törzsökös paraszt” képviselője, és a harmadik pedig a „hjakusódai” volt, ők képviselték a falut más falvakkal szemben. Az uralkodók busik őket vonták felelősségre, ha az adóbeszolgáltatásba hiba csúszott, tehát rajtuk keresztül ellenőrizték a falu népét, rajtuk keresztül uralkodtak a parasztokon. Ezek a parasztok földhöz voltak kötve, de nem voltak a föld tényleges birtokosai, el is zálogosíthatták tőlük földjeiket. Ezen túlmenően, a parasztokat öt-hat családonként szomszédsági csoportokba (goningumi, ötök csoportja”) szervezték. Ha valaki a csoport tagjai közül bűnt követett el, akkor az egész csoportot felelősségre vonták, súlyosabbb esetben az illetőt az egész közösség kitagadhatta (murahacsibu), vagy kikergethették a faluból is.

 Így ír Hani Goro a goningumi rendszerről: „A goningumi élén bíró állt. A goningumik rendőrfunkciókat teljesítettek, s kölcsönös szavatossággal tartoztak egymásért”. „Az embereket titkos besúgásra kényszerítették, a népet megfosztották a gyülekezés, a szövetkezés jogától, valamint egyéb szabadságjogoktól. Ezenfelül különleges rendőrséget is felállítottak a lakosság ellenőrzésére, amely arra is vigyázott, hogy az emberek ne kerüljenek a keresztény vallás befolyása alá.” „Ha a goningumi valamelyik tagja bármiféle bűnt követett el azért közvetlen felelősséggel tartozott „kormányhűség” stb. címén. Minden goningumiban megvolt a tagok kidolgozott magatartási szabályzata, amely a legapróbb részletekig rögzítette kötelezettségeiket és jogaikat. E szabályokat különleges könyvben gyűjtötték össze, amelyet időnként felolvastak a goningumi tagjai előtt, hogy azok állandóan emlékezzenek ezekre a szabályokra.”[10]

A parasztoknak a másik csoportját, akik egyáltalán nem rendelkeztek földdel „vízivó parasztnak” (midzunomi) nevezték. Ők a gazdagabb törzsökös parasztoknál dolgoztak mint béresek vagy szolgák. A falu ügyeinek intézésében nem vehettek részt, nem volt joguk a falu közös birtokában lévő erdők, mezők használatához. A „törzsökös paraszt”-ból is le lehetett csúszni a „vízivó paraszt” szintjére, ha az illető elveszítette a földjét.

A bakufu a parasztokra nagyon erős szabályokat vetett ki. A parasztoknak nem volt szabad munkaválasztási joga, nem volt szabad költözködési joga, nem adhatta el a földjét, és a „törzsökös parasztok” a kb. 10 koku termésmennyiségre szabott 1 hektárnyi földet családtagjai között nem oszthatta tovább kisebb parcellákra, arra sem volt joga, hogy szabadon válassza meg valamely előnyösebb fajta termesztését. A ruházattól az élelemig szinte mindent szabályoztak a legapróbb részletekig.

A parasztoknál a családfői tisztet az elsőszülött fiú örökölte, de busi-családokkal ellentétben ez az öröklési rendszer nem volt olyan szigorú, megosztva is örököltek, sőt esetenként a legutolsónak született fiú- vagy lánygyermek is örökölt. A falvak a 19. századtól már egyre nagyobb önállóságot kaptak.

Az iparosok és a kereskedők a népesség 10%-át tették ki. Ők voltak a városi emberek, akiket „csónin”-nak hívtak. Ez a réteg a paraszt-busi-réteg szétválasztásával jött létre. Az uralkodó a vár körüli város kiépítésével szétválasztotta a falut és a várost, a városba gyűjtötte össze saját embereit, és szükségleteik kielégítésére, valamint hadifelszereléssel való ellátásukra a kézműveseket és kereskedőket. Ezek a városban különböző kerületekben helyezkedtek el, melyet a szakmájuk szerinti besorolás határozott meg.  A kerületekben voltak a csóninok házai is. Évente városadót kellett fizetniük, ez nem volt más, mint a szakmák szerinti működési adó. Ezek mellett még állandó és ideiglenes adót is fizettek, a fizetőeszköz pénz volt. Annak a csóninnak, akinek nem volt háza a lakóterület közügyeiben semmilyen formában nem vehetett részt.

A város élén a „városi öreg” (macsidosijori) állt, őt a csóninok felső rétegéből nevezték ki. Lakónegyedenként választották a „kerületi főnököt” (macsinanusi) (Oszakában szódosijorinak ill. macsidosijorinak hiváták őket). Ők a „városi biztos” (macsi-bugjó) irányításával a város polgári ügyeit intézték.  A városban szintén volt ötcsaládos szomszédsági csoportok, goningumik. A csóninok közt, szintén megvolt az erősen szabályozott úr-szolga viszony, kézműveseknél a mester-legény-inas, kereskedőknél a főnök-segéd-inas rangsor.

 

II. Fejezet: Gazdasági élet

 

A Tokugava időszakban a kereskedők egyre módosabban éltek, egyre több vagyonra tettek szert, míg ezzel párhuzamosan a szamurájok az eladósodás felé közeledtek. A kereskedők meggazdagodásához a pénz elterjedése is hozzájárult. A pénzgazdálkodás még további jelentős hatásokat is eredményezett az országban: emelkedett a tömegek életszínvonala és számtalan árucikkhez hozzájutottak. Mindennapi használati tárggyá vált a porcelán- és lakkárúk, tea, cukor, gyümölcsök, gyapotruhák viselése. Ekkor alakult ki a „tipikus” japán ház, amely fából készült, cseréptetős, tatami[11] borítással megemelt padlójú, melynek belső falai elmozdítható léc- és papírkészítmények. Szakadatlanul tartott a Tokugava korszakban a házi fogyasztásra szánt termelésről való átállás a piaci termelésre. Ezzel együtt a tájak vidéki lakosai bizonyos áruk termelésére szakosították magukat.

A bakufu és a daimjók öntözőrendszereket építettek ki.  A 16. század végén a megművelt földterület körülbelül 1 600 000 hektár volt, s a 18. századra majdnem megkétszereződött, kb. 2 970 000 hektár lett. A termésmennyiség pedig a 16. század végén körülbelül 18 millió koku volt, a 18. század elejére kb. 25 millió kokura nőtt, s a 19. század első felében már elérte a 33 millió kokut.

A Tokugava-korszakban különböző kapákat, cséplési eszközöket fejlesztettek ki. Trágyának szárított halat, növényolaj-üledéket vásároltak a kereskedőktől, az addig használt állati és emberi trágya kiegészítésére.

A termékfajták jelentősen gyarapodtak, fejlődött az áruként értékesíthető termékek termesztése, a piacokon számos újabb helyi különlegesség jelent meg, így a kisúi narancs[12], a kósúi szőlő[13], amelyet a 12. század végén nemesítettek a helyi vadszőlőből. A gyapotot, a dohányt, a repcét és más ipari növényeket nagyban termelték. Meghonosodtak új zöldségfélék is: termesztettek édesburgonyát, burgonyát, sütőtököt, sárgarépát, parajt, cukornádat és kukoricát is. Mellékfoglalkozás volt a parasztcsaládoknál a selyemhernyó-tenyésztés és a fonás, s az Edo-korszak vége felé megfordult a kereskedelem iránya, már exportálták a selyemszálat, amelyet addig Kínából hoztak be Japánba. A mezőgazdasági szaktudósok is ebben a korban jelentek meg, nekik köszönhetőek az ekkoriban megjelent mezőgazdasági szakkönyvek. Ezek is nagyban elősegítették a földművelés fejlődését.

A mezőgazdaság fejlődésével felvirágoztak a kézművesség különböző ágai. A bakufu is, a daimjók is azon voltak, hogy különleges termékeket fejlesszenek ki, s értékesítésük kizárólagos jogával akarták gazdasági hasznukat növelni. Híres volt a kiotói, asikagai, kirjúi selyem és más szövet, a nadai, itami szake[14], a nodai szójamártás, a szetói, aritai porcelán és sok más termék.

A 19. század elejére a házi műhelyek -  ahol a termékeket előállították – manufaktúrává fejlődtek. A szakemberek a műhelyeiket megnagyobbítatták, és egyre több inast vettek fel, mivel az igények egyre jobban növekedtek.

Híres volt az ósúi és usúi lótenyésztés. A sógunátus területén az erdőgazdálkodásra is nagy gondot fordítottak, ösztönözték a fák ültetését. A Szeto-beltenger partján kifejlődött a sólepárlás.

A háló használata ekkor terjedt el igazán a halászatban, fejlődött a nyílt tengeri halászat, és mennyiségileg  is nőtt a halászzsákmány. Tonhalat, bálnát, szardíniát és sok másféle halat fogtak.

A bányászati termelés is jelentősen növekedett, Szado-szigeti aranybányát, az ivami és ikunói ezüstbányát a bakufu közvetlenül üzemeltette. Vörösrézbányát nyitottak Asióban és Bessiben. A vörösréz a nagaszaki kikötőben folyó külkereskedelem fő kiviteli cikke lett.

Fokozódott a kereskedelmi tevékenység. A kereskedők között megjelentek a nagy-, közvetítő és kiskereskedők. Az azonos szakterületen működő kereskedők, kézművesek „ kabunakama”-nak nevezett céhforma testületbe szerveződtek, és bizonyos pénzösszegeket fizettek a bakufunak vagy a daimjónak, s ennek fejében kizárólagos jogot, „kabu”-jogot kaptak arra, hogy egyedül ők működhessenek az adott üzleti területen.

Pénzérmeként aranyat, ezüstöt és rezet használtak, ezeket a bakufu verette. A daimjók nem verhettek fémpénzt, de a saját területükön belüli érvénnyel han-papírpénzt adhattak ki. Az ezüstpénzt súlyban mérték. Az arany-, ezüst- és rézpénzváltás mércéje: 1 rjó aranypénz = 60 monme ezüstpénz = 4000 mon (= 4 kanmon) rézpénz.

A Tokugava korban három város emelkedett ki a többi közül, ezek a következők voltak: Kiotó, Oszaka és Edo. Ezekben a városokban kiemelkedő volt a népesség száma és az áruforgalom. Edónak már a 18. század elején, becslések szerint, már 1 millió lakosa volt, Oszakának mintegy 350 000 lakosa, Kiotónak pedig kb. 580 000 lakosa. Kiotóban főleg művészi kivitelű termékeket gyártottak, Oszakában és Edóban felvirágzott az uzsora, a váltó- és zálogházi ügyletek. A nagy pénzváltók ezekben a városokban nagy kereskedelmi ügyleteket is lebonyolítottak. Oszakába áramlott az áruk nagy része, aztán innen kerültek forgalomba. A különböző fogyasztási cikkeket Edo is Oszakából hozatta. Oszakát a korabeliek az ország konyhájának nevezték. Sok daimjónak volt itt raktárháza, s az adóként beszolgáltatott rizst, a különleges helyi termékeket itt értékesítették, és itt szerezték be a nekik szükséges árukat.

A közlekedés fejlődésében a felgyorsult kereskedelem, és „szankin kótai” is hozzájárult, vagyis hogy - már a fenntiekben említettem -  a daimjóknak időnként kötelezően Edóba kellett utazniuk Ezeknek következtében az utakat rendbe hozták, és fejlesztették őket. Az edóbeli Nihonbasi-hídat kiindulópontul véve, öt főutat jelöltek ki. Az Edót Kiótóval összekötő út a Nókaidó; Edóból Kófún keresztül Simoszuvába vezet a Kósúkaidó; Edót, Kófut és Kiotót köti össze a Nakaszendó; Edótól Nikkóig tart a Nikkókaidó; Edótól az ósúi Sirakavági az Ósúkaidó. Ezek mentén állomások fejlődtek ki. Fogadók épültek az állomásoknál, s ott szállítómunkásokat és lovakat helyeztek el. Megjelent a leveleket, csomagokat szállító futár, a „hikjaku”.

Edo védelmére a bakufu szándékosan nem épített hidakat az Edo környéki nagyobb folyókra, mint az Óigava, a Tenrjúgava; a fontos közlekedési csomópontokon, mint például Hakone, viszont ellenőrző kapukat létesített, és az áthaladó forgalmat szigorú ellenőrzés alá vetette.

A tengeri utak is ekkor fejlődtek ki igazán, nagyarányú teherszállítást bonyolítottak le vízen. Rendszeres hajójáratokat indítottak Edo és Oszaka között, ez volt a déli vonal. Megnyitották a keleti útvonalat is, amely Hokkaidó déli részéről Honsú északkeleti vidékét, Tóhokut érintve a Csendes-óceánon át vezetett Edóba; és megnyitották a Japán-tengeren és a Szeto-beltengeren át Oszakába vivő nyugati útvonalat is. A szállítóhajók a főbb folyókon közlekedtek. Sok volt az akadály a szárazföldi utakon, például az ellenőrző állomások, így gazdasági szempontból a vízi szállítás különösen fontos volt.

 

III. Fejezet: Külpolitika

 

Tokugava Jejasunak sikerült rendeznie Japán és Korea viszonyát,  ennek következtében Seoul és Edo diplomáciai kapcsolatokat létesített egymással. Azonban Rjúkjú-szigetek uralkodójával már nehezebb dolga volt a sógunnak, mert Shimazu-klánnak ott nagy volt a befolyása. Még 1609-ben ő adott engedélyt Shimazu-klánnak Rjúkjú meghódítására, mert úgy gondolta, hogy ismét elindulhat a kereskedelem Okinawa és Japán között, s hogy ezáltal úgy teszi lekötelezettjévé a Shimazu-klánt, hogy az neki semmibe sem kerül. Az Edo-korszakban Rjúkjú Királyság uralkodói egyszerre voltak a Satsuma tartományt uraló Shimazu-klán alattvalói és a Tokugava-bakufu névleges vazallusai.

Az északi határvidéken az ott lakó ainuk vezetői évtizedekig vissza tudták verni a betolakodókat. Itt a Kakizakira-klán tagjai éltek, akik a néppel jó kapcsolatot ápoltak, és a hokkaidói Oshima-félsziget déli csücskén húzódtak meg. Az aniu őslakosságot fokozatosan vazallusaikká tették. Ez a klán 1599-re nevét Matsumaéra változtatta és szövetségre lépett Tokugava Jejasuval. Ezért cserébe megkapta a tengeri áruk kereskedelme feletti ellenőrzés jogát Ezóban. Később Wajinchinek[15] nevezték el ezt a körzetet. A pusztító járványok és kegyetlenkedések miatt fokozatosan csökkent az ainuk lakossága. Azonban Hokkaidó többi részét és Szahalint meg a Kuril-szigeteket továbbra is ők népesítették be. Elszórtan, kis közösségekben éltek és a himlő és más ferőző betegségek miatt egész falvak néptelenedtek el. A körülbelül 40 000 főre becsült ainu népesség a 19. század közepére 15 000 főre apadt. A fogyáshoz jelentős mértékben hozzájárult Matsumae-klán politikája, mivel csakis a csatlósainak engedélyezte, hogy a partvidék mentén kereskedjenek, így megfosztotta az ainukat a gazdasági önállóságuktól. Egyre nagyobb ellentétek éleződtek ki az ainuk és a Wajinchinben letelepedett japán kereskedők között.

Az 1660-as évek végén a Hidaka nevű régióban egy Shakushain nevű ainu katonai vezető ragadta magához a hatalmat és 1669-ben fegyveres felkelést robbantott ki. Matsumae-klánnak három évig tartott mire leverte a lázadást, ezek után északon egyre tovább terjesztette ki hatalmát.

 

 

IV. Fejezet: Szellemi élet

 

Japán szellemi életében a konfucianizmus lett az uralkodó. A konfuciánus Csu Hszi legfőbb tétele a hűség és a hierarchikus rend fenntartása volt, így ez a feudális rendszerű bakufunak nagyon is megfelelt. A konfucianizmus evilág-centrikus filozófiája is jól beleillett a busik és a kereskedők világképébe is. Ahogy már korábban említettem Csu Hszi volt a konfucianizmus atyja. Csu Hszi elméletének tanítására a legelső iskolát az ötödik sógun, Cunajosi nyitotta, amely az edói Jusimában lévő Konfucius tiszteletére épített szentély mellett kapott helyet.

Azonban a Tokugava-kori konfucianizmus több különböző iskolára oszlott, de mindegyikük hangsúlyozta az egyed társadalomban játszott szerepét, és az uralkodók és alattvalók viszonyát. Ezért politikai eszmerendszert képviselt. A konfucianizmus más mestereinek könyvét is tanulmányozták, pl.: Vang Jang-ming elméletét is vizsgálták vagy Kogaku elemzését is a Konfucius és Mencius könyvről. 1790-ben a Csu Hszi-től eltérő irányzatokat, mint tévtanokat betiltották.

Hajasi Radzan (1583-1657) volt az első, aki összeállította a „Honcsó cugan”[16]-t, mely a Japán állam történetével foglalkozott. A munkát 1670-ben Radzan fia, Szunszai (1618-1680) fejezte be. A Mito-han ura, Tokugava Micukuni (1628-1700) pedig 1657-ben kezdte írni a „Dai Nihonsi”[17]-t, ez a mű szintén japán történetével foglalkozik. A „Dai Nihonsi”, majd Rai Szanjó (1780-1832) „Nihon gai si”[18] c. műve a sógunátus végén nagy hatással volt az idegenek kiűzését célzó nacionalista mozgalomra.

Ezek a konfucionisták szigorúan ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy a három világrend elválaszthatatlan, számukra az ember áll a dolgok közepén, és az emberek között a bölcset illeti a királyság tisztsége. A világmindenséget szerves, erkölcsi egységnek tekintették és nem voltak hajlandók a természetet erkölcsi értelmezés nélkül, magáért tanulmányozni, minként a természettudomány emberei teszik.

Létrejött a Nemzeti Tanulmányok iskolája (kokugaku-ha), mely a japán történelemre, irodalomra és vallásos hagyományokra összesítette erőfeszítését. Vezetője Kamo no Mabucsi (1697-1769) volt. Ez az iskola jókora hivatalos és magántámogatást kapott, de sosem fenyegette a kínai tanulmányok ideológiai felsőbbségét.

Ám a japán művelődésre a nyugat is kihatott. 1720-ban a nyugati könyvre vonatkozó tiltás alól mentesítették a keresztény tanokat nem tartalmazó műveket. Így a hollandokkal kapcsolatban álló japán tudósok tanulmányozni kezdték a nyugati tudományos eredményeket. Ők voltak azok, akik a holland nyelvet is elsajátították és tanulmányozták főképp az ágyuzástant, orvoslást, fémkohászatot, kartográfiát, asztronómiát. Ezeknek köszönhető, hogy létrejött a ranguku, vagyis a Holland (azaz Nyugati) iskola.

A Muromacsi-korszak végén  átvették Koreából a japánok a könyvkészítés technikáját, ez jelentős szerepet játszott a művelődés terjedésében. Már az Edo-korszak elején voltak könyvkiadó-kereskedők, a 17. század második felétől pedig könyves „céhek” létesültek, és a bakufu szigorúan ellenőrizte a könyvkiadást. Genroku éveiben (1688-1704) Oszaka és Kiotó lett a csónin-műveltség központja, azonban Bunka-Bunszei éveiben (1804-1830) áttevődött a művelődés központja 1800-ra Edóba, ahol a szegényebb csóninok körében is elterjedt.

A főiskolai képzés is széles körben kibontakozott és nagyobb jelentésű volt, mint az akadémiai tanulás bármely külön ágazata. A lányok saját otthonaikban vagy rokonokéiban szerezték meg iskolázottságukat, miként fiúk úgy ők is 15 éves korukig beiratkoztak a helyi, hankó megnevezésű han-kollégiumba. A tanfolyamok több éven át tartottak, és a diákok unalmán enyhített valamelyest a harcszerű gyakorlatok oktatása, mint amilyen a vívás és íjászat. A Tokugava-kor legvégén némely kollégium nyugati tanulmányi tárgyakat is kezdett ajánlani tantervében, különösen tüzérségi ismereteket.

Közrangúakat általában nem vettek fel han-kollégiumokba. Azok iskolázását a helyi közületi iskolák (terakoja) végezték. Ezeket a gyerekeket a szülők iránti szeretetre és hűségre nevelték, megtanították őket japánul írni és olvasni és továbbá egyszerű számtanra is. A 19. sz. első feléig körülbelül 11. 000 terakoja létezett szerte az országban és azok viselték a népoktatás terhe nagy részét a Tokugava-kormányzat 1868-ban volt bukása után is. Az írástudók száma ekkor az összlakosságot beleértve 30% volt, ha csak a férfilakosságot tekintjük a szám 50%-ra emelkedik.

Kialakultak a magániskolák is, amelyek főként a tanulás egyetlen ágára szakosították magukat, mint amilyen például a hadtudomány. A magán iskolák nagyrészében fiúk jártak, akik lehettek közsorsúak vagy szamuráj-osztálybeliek is. Ha távolabbról érkeztek, akkor lakhattak az iskolában. A magániskolák száma ekkor 1000 körül mozgott.

Ezekben a nagyvárosokban kialakultak a szórakozónegyedek, melyek a társadalmi élet központjaivá váltak. Itt működtek a gésák, akik hivatásos szórakoztató hölgyek voltak, jól felkészültek és képzettek voltak a tánc, ének és bűbájos csevegés terén. Ezekről a szórakoztató negyedekről ír Ihara Szaikaku is egy 17. századi regényíró.

A 17. században kialakult egy bábjátékforma, és ezzel szoros kapcsolatban egy új típusú dráma, a kabuki. Mindkettő ma is létezik még. A kabuki a cselekmény és a díszlet realizmusára helyezte a hangsúlyt, alkalmazta a forgószínpadot. Ez teljesen újdonság volt az Asikga-korabeli, lassú mozgású és visszafogott nó drámával szemben. A kabuki magas fokú érzelmi feszültséget teremtett, és szabadon bánt a szenvedélyekkel és az erőszakal. Csikamacu (1653-1724) volt a Tokugava-korban az egyik legnagyobb drámaíró,aki a városi életből merített kellő ihletet drámáihoz.

A legnépszerűbb versforma ekkor a haiku volt, amely a zen buddhizmus szellemét tükrözte, s a klasszikus „rövidvers” természetes módon továbbfejlesztett változata volt, mely úgy alakult ki, hogy a harmincegy szótagot tizenhétre csökkentették. Ilyen versíró volt a 17. századi szerzetes-költő Basó, akinek a művei Japánban igen elterjedtek.

Ebben a korban a paloták egyre díszítettebbek lettek. Igen jellemzőek még a káprázatos, dekoratív rekeszfalak és fatáblák, amelyek aranyfüsthátterén élénk színű jelenetek és díszítések láthatók. A tájkertészet és  az architektúra ekkor vált bonyolultabbá. A japán építészet e barokk korszakának legszebb alkotásai a korai Tokugava-sógunok templommauzóleumai az Edótól északra fekvő Nikkó erdős-hegyes vidékén.

Ebben a korban kifejlődött egy új, népszerű művészeti forma is, ez volt az ukijoe, vagyis „a tovatűnő világ képei” – ezzel a megfogalmazással a buddhizmus az emberi élet múlékonyságára akar utalni -, amely magába olvasztotta a kor uralkodó eleganciáját. A fametszetmásolás technikája is átalakult, ugyanis különböző színezésű fatábláról készítettek lenyomatokat ugyanarra a lapra, hogy sokszínű képet kapjanak, lehetővé tette, hogy egyetlen színes ukijoe-képről sok másolatot készítsenek, s azokat méltányos áron eladják. Ezeknek a képeknek a fő témái eleinte kurtizánok és más szép nők voltak, híres színészek, később nevezetes vagy gyönyörű látképek. Ezek lettek a képes levelezőlapok előfutárai. A 19. század elején érte el a fénykorát két híres tájképlenyomat készítő szeméjében, ezek pedig Hokuszai és Hirosige voltak.

A porcelán iránti kereslet is jelentősen növekedett, még pedig a Hidejosi-hadsereg által az országba hozott koreai fazekasmestereknek köszönhetően. A textilipar fellendülését hozta, hogy megjelentek a selyembrokátok, amelyek iránt nagyon nagy volt az érdeklődés. Elterjedt ekkoriban egy a természetből vett díszítőmotívum, amelyet rimpának neveztek és Ogata Korinról (1658-1716) kapta a nevét, ez a későbbiek folyamán a Nyugaton nagy érdeklődést váltott ki.

Ami az irodalmat illeti, a 18. század végén Motoori Norinaga részletes szövegmagyarázatot készített az első japán krónikához, ami még 712-ben született, ez volt a Kodzsiki, követői pedig a kokugakunak, vagyis „nemzeti műveltség”-nek nevezett mozgalomban résztvevők.

A festészetben Hisikava Moronobu (1618-1694) emelkedett ki, aki megteremtette az ukijoe-et, vagyis a „mulandó földi világ képe”  műfaját, amely az európai festészetre is a későbbiekben jelentősen hatott. Nőalakok festésével kitűnt Szudzuki Harunobu (1725-1770) és Kitagava Utamaro (1753-1806), Andó Hirosige (1797-1858) és Kacusika Hokuszai (1760-1849) pedig a tájfestészetükkel arattak nagy sikert. A daimjók részére a jamatoe irányzatú festészetben Kanó Tanjú (1602-1674)  és Tosza Micuoki ( 1617-1691) készített csodálatos festményeket. A „jamatoe”-nak a  japán témájú, japán tájakat  és japán életet bemutató képeket nevezték. Emellett persze voltak kínai stílusú képek is, amelyeknek „karae” volt az elnevezése.

Felbukkant Kiotóban a realista festői irányzat is, melynek mesterei a következő volt: Marujama Ókjo (1733-1795), emellett kifejlődött még az írástudói festészet is, mely a Csing-Kínából került át, mesterei Ike no Taiga (1723-1776) és Vatanabe Kadzan (1793-1841) voltak.

Habár a japánok már a 16. században a hittérítők által megismerkedtek az olajfestészettel, mégis igazán az olajfestészet csak a Meidzsi-restauráció után honosodott meg Japánban, az európai ismeretek erőteljes beáramlásának köszönhetően.

 

V. Fejezet: A japán „családi rendszer”

 

A Tokugava-korban a családi rendszer legalkalmasabb modelljeinek egyike a szamuráj család volt. Az effajta családnak nem volt egyéb megélési forrása, mint azon örökölt jogú illetmény, amelyet a sógun vagy a daimjó  fizetett a családfőnek, akinek ebből el kellett tartania a hozzátartozóit is. Családtagnak számíthatott a családfő idős szülei, legidősebb fiának felesége és gyermekei, továbbá nőtlen, illetve férjnél nem lévő testvérei.

Hogy a számokat alacsonyan tarthassák csak a családfőnek vagy várható családfőnek volt szabad nősülni és a családban maradni. Minden nemzedék fiatalabb fiai és lányai, ha saját gyermekeket kívántak, arra kényszerültek, hogy örökbe fogadják őket vagy kívülre nősüljenek, illetve menjenek férjhez – a szülői ház fedele alól. Az eszményi megoldás az volt, hogy családfők egymásra következő sora által kis számú családok állandósuljanak.

A család életét is a konfuciusi viselkedési illemszabályok befolyásolták. A családfőé volt a tekintély és a család többi tagjának őt kellett álhatatosan szolgálnia. Azonban a család egyetlen tagjának sem volt korlátlan joga a tulajdont illetően, kivéve a szokásos személyes tárgyakat. Tulajdonképpen a szamurájoknak nem is volt egyéb vagyonuk, így amikor a Tokugava-korszaknak vége lett nem volt mit veszíteniük, mivel nem voltak nagykiterjedésű birtokaik vagy hatalmas üzleti érdekeltségeik.

 

VI. Fejezet: A feudális rendszer átalakulása

&

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://pitorioldala.blog.hu/api/trackback/id/tr931640315

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.