HTML

Minden, ami történelem

Friss topikok

Linkblog

Archívum

Az olasz egység létrejötte (folytatása) 2.

2010.01.02. 20:45 Pisák Ildikó

X. FEJEZET: Garibaldi és az egység kivívása, 1859-1861

 

 

Garibaldi a tengerész mivolta által ismerkedett meg az olasz forradalmi emigránsok csoportjaival, akik nagy hatást gyakoroltak rá. Így vélekedik Csorba László: „ A tenger, igen, a tenger volt Garibaldi igazi iskolája.”[1] Majd megismerkedett Mazzinival és részt vett 1834-ben a genovai mazzinista felkelésben. Mivel halálra ítélték száműzetésbe került Franciaországba, majd Dél-Amerikába.

„1835-1848 között Dél-Amerikában élt: részt vett Uruguay függetlenségi harcban.”[2] Itt szerzett sikereinek köszönhetően ismertté vált a neve. Gerilla harcmodort alkalmazott, mely váratlan bekerítésekből, meglepetés szerű rajtaütésekből, színlelt támadásokból áll.

Mikor kitört az 1848-as forradalom Olaszországba ment és felajánlotta IX. Pius pápának a segítségét, Károly Albertnek. Majd a Nemzeti Szövetségbe belépett. 1849 után Mazzini és Garibaldi útja fokozatosan elvált egymástól. Mazzini ugyanis ragaszkodott az eredeti köztársasági programjához, Garibaldi viszont felismerte, hogy együtt kell működni Piemonttal. 1859-ben felajánlotta szolgálatát Piemontnak, amikor az osztrák-piemonti-francia háború megindult. Ebben a háborúban szintén sikereket ért el, azonban a villafrancai fegyverszünet után Garibaldi árulásnak minősítve a szerződés aláírását, kilépett a Nemzeti Szövetségből. Ezután az Emiliában létrejött liga rendelkezésére bocsátotta erőit, mivel arra törekedett, hogy felszabadítsa a pápai államot és Dél-Itáliát.

Garibaldi tehát megindította szicíliai expedícióját 1000 főnyi seregével 1860. május 11-én, amely létszáma után Mille (Ezrek) nevet kapta. Marsalában szálltak partra és május 12-én már Calatafiminél megverte a Bourbon királyi haderő egységeit. Május 14-én pedig, mint diktátor, átvette a sziget kormányzását. 1860. június 6-án elfoglalta Szicilia fővárosát, Palermót, július 21-én pedig a milazzói csatában megverte a Bourbon királyi hadsereg főerőit, ezzel egész Szicília birtokába került. Az expedíció gyorsasága az egész világot lenyűgözte, Garibaldinak földöntúli képességet kezdtek tulajdonítani. Garibaldi sikereinek titka azonban nem földöntúli képességeiben, hanem nagyon is a földi realitásokban rejlett.

 Sikereit a Szicília lakosságának is köszönhette, akik támogatták őt. A picciottik[3]  nagy számban csatlakoztak Garibaldi seregéhez. Ez az összefonódás volt főként Garibaldi sikereinek kulcsa. Garibaldi intézkedései a parasztság rétegét is megmozgatták, akikről oly sokan elfelejtkeztek. Eddig a szicíliai parasztoknak tiltva volt a közös legelőhasználat, a feudomokon kívüli fagyűjtés. A Bourbonok a szicíliai parasztságra rendkívüli magas őrlési adót vetettek ki. Garibaldi  rögtön a partraszállás után, 1860. május 17-én eltörölte az őrlési adót, június 2-án pedig dekrétumot bocsátott ki, amelyben elrendelte a községi földeknek a parasztság közötti felosztását. Majd később az egyházi javak felosztásáról is intézkedett. Ezek az intézkedések biztosították számára a sziget lakossága döntő többségének támogatását.

1860. augusztus 20-án Dél-Itália felszabadítására indult. Calabriában szállt partra, 1860. szeptember 7-én bevonult Nápolyba és átvette Dél-Itália vezetését. Cavour és a piemontiak kétségbeesése kezdett kiéleződni Garibaldi sikereit látván, ugyanis attól tartottak, hogy ezek után sikerein felbuzdulva a francia megszállás alatt álló Róma, Velence vagy Nizza felszabadítására indul. Ezért Cavour fontosnak tartotta, hogy Nápoly felszabadítása ne Garibaldi akciója révén valósuljon meg, így szervezkedésbe kezdett. Garibaldi nápolyi bevonulása napján Cavour felszólította a pápát, hogy oszlassa fel seregét, majd 1860. szeptember 11-én Cialdini parancsnoksága alatt hadüzenet nélkül a pápai államba vezényelte az olasz királyi haderőt. Szeptember 18-án Cialdini Castel Fidardonál szétverte a pápai csapatokat, majd miután Anconát elfoglalta bevonult Umbriába.

 

Enrico Cialdini

(élt: 1811-1892)

 

A királyi hadsereg és  Garibaldi csapata október 1-én csaptak össze, melyben a garibaldista haderő győzött. 1860. október 21-én Garibaldi népszavazást rendelt el. Ebben arról szavaztak, hogy egyesüljön e Nápoly az olasz királysággal, a szavazás az egyesülés javára dőlt el. 1860. november 7-én II. Viktor Emanuel, oldalán Garibaldival, bevonult Nápolyba. A bevonulás után a garibaldista haderőt lefegyverezték. Garibaldinak volt egy kérése, mégpedig, hogy az önkénteseket besorozzák a reguláris hadseregbe, de ezt a kérést a király elutasította. Garibaldit a diktátori hatalmától is megfosztották 1861 februárjában a monarchista hadsereg bevette Gaetát, eközben Torinóban összeült az első királyi parlament, ahol már jelen voltak a felszabadított tartományok (Szicília, Nápoly, Márkák, Umbria) képviselői is.

„1861-ben egy sor városban népszavazást tartottak az egységes Olaszországhoz való csatlakozásról, melyek kivétel nélkül megerősítették a létrejött új államot.”[4] 1861. március 17-én a torinói parlament II. Viktor Emanuelt egész Olaszország királyává nyilvánította, fővárosa pedig Firenze lett, így Velence és Róma kivételével megszületett az egységes Olaszország.

 

 

 

 

XI. FEJEZET: Porosz-osztrák-olasz háború, Velence megszerzése

 

 

Velence megszerzésére az 1866-os porosz-osztrák-olasz háború révén nyílt lehetőség, ugyanis 1863-ban Lengyelország oroszok megszállta részén függetlenségi felkelés tört ki. III. Napóleon ezt felkívánta használni Franciaország számára. III. Napóleon és Palmerston autonómia-javaslatot terjesztett Gorcsakov elé, aki csak a felkelőknek adandó amnesztiára hajlott. Anglia ezzel elérte célját, de III. Napóleon többre vágyott és abban bízott, hogy Oroszország nem mer beleavatkozni a lépéseibe. Franciaországnak jól jött Otto von Bismarck porosz kancellár azon lépése, hogy II. Sándornak engedélyezte, hogy az orosz csapatok a lengyel felkelőket porosz területeken is üldözhessék. Ausztria felháborodással reagált, Ferenc József Frankfurtban fejedelmi gyűlést hívott össze, hogy megválasztassa magát német császárrá. I. Vilmos porosz uralkodó ettől a gyűléstől Bismarck hatására maradt távol, ezzel látványosan megalázta az osztrák császárt.

                                                                                              

Otto von Bismarck                                                                            I. Vilmos porosz uralkodó

    (1815-98)                                                                                          (uralkodott: 1861-88)                         

 

A bonyodalmak tovább folytatódtak a schleswig-holsteini konfliktussal. Shleswig és Holstein tartományok Dániával perszonálunióban álltak. Ezekben a tartományokban elég nagy létszámú  a német lakosság élt. Az 1863-ban trónra kerülő IX. Keresztély dán király annektálni akarta az említett tartományokat. Bismarck ennek hatására porosz csapatokat állított ki. Ausztria sem akart lemaradni, így ő is csapatokat állított hadba. 1864 tavaszán az osztrák-porosz csapatok támadásba lendültek és májusra békére kényszerítették Dániát. Schleswig köztársaságát megkapta Poroszország, Holsteint pedig Ausztria.

 Nyílvánvalóvá vált, hogy Poroszország már csak a háborút kiváltó okot keresi Ausztria ellen. 1865 őszén Bismarck Biarritzban találkozott III. Napóleonnal, hogy a porosz-olasz szövetségről tárgyaljanak. Ezután sikerült meggyőznie Viktor Emanuelt is, így megalakulhatott az osztrákellenes front. III. Napóleon osztrák győzelmet várt, s azt, hogy semlegessége fejében hozzájuthat a Rajna bal partjához. A casus bellivel Bismarck állt elő. Azt javasolta, hogy reformálják meg a Német Szövetséget, mivel ezt a javaslatot Ausztria elutasította, így indítványozta, hogy zárják ki a szövetségből. Ausztria reakciója a hadba lépés volt. Az osztrák csapatok Custozzánál győztek a szárazföldön, Lissánál pedig Tegetthoff admirális irányításával a tengeren is.

 Fordulat következett be, amikor Benedek Lajos vezette sereg vereséget szenvedett 1866. július 3-án Sadowa és Königgrätz között. E képpen ír az eseményről Karl Vocelka: „1866-ban az újabb háborús vereség – a döntő csata Königgrätznál zajlott le – Velence elvesztésén kívül azt eredményezte, hogy Ausztria kimaradt a német kérdés rendezéséből.”[5]

Ausztria és Poroszország augusztus 23-én aláírták a prágai békét, amely értelmében Poroszország annektálta Ausztria szövetségeseit. Olaszország megkapta a várva várt Velencét.  Poroszország létrehozta az Észak-német Szövetséget, melynek elnöke a porosz király lett.

                                                                                                

Wilhelm von Tegetthoff                                                                                Benedek Lajos

(1827-1871)                                                                                                                                                                                       (1804-1881)

 

 

XII. FEJEZET:  Az 1870-es porosz-francia háború,

Róma felszabadítása az francia uralom alól

 

Garibaldi próbálta Rómát megszerezni, azonban mint az 1862-es, mind azt 1867-es kísérlet eredménytelenül zárult le, az előbbit a szárdok hiúsították meg, az utóbbit pedig a franciák.

Az európai helyzet úgy alakult, hogy alkalom nyílt Róma megszerzésére, mégpedig az 1870-es porosz-francia háború által, amely Franciaország kétségbeesésével kezdődött. Franciaország nyugtalanul nézte Poroszország megerősödését, ezért az olaszokat fegyverfogásra bíztatta, Dél-Tirolért cserébe, azonban az olaszok hajthatatlanok voltak, nem léptek Franciaországgal szövetségre. Bismarck célja szintén a Franciaországgal való háború kiprovokálása volt. Jó ürügynek bizonyult a háború kirobbantására az 1670-ben megürült spanyol trón. Bismarck Hohenzollen Lipótot akarta a trónra ültetni, a franciák viszont V. Károly birodalmának visszaállítását szerették volna. A franciák próbálták diplomáciai úton rendezni a helyzetet, de ennek sikertelensége miatt 1870 júliusában hadat üzentek Poroszországnak. MacMahon által vezetett francia sereg sorozatos vereségeket szenvedett, Bazaine által vezetett sereg pedig Metz városába szorult. III. Napóleon felmentésükre sietett, de Moltke Sedannál körülzárta, ezért szeptember 2-án lették a fegyvert.

                                                                                                           

Francois Achille Bazaine                                                                          Helmut von Moltke

(1811-1888)                                                                                                                                                                                             (1848-1916)

Szeptember közepén a poroszok körülzárták Párizst. „Franciaország veresége miatt a francia csapatoknak, amelyek Rómában védték a pápát, tüstént el kellett hagyniuk a várost, és az olasz király csapatai bevonultak Rómába.”[6]- írja E. H. Gombrich.

1871. január 18-án a német fejedelmek proklamálták a Német Császárság megszületését. 1871. május 10-én írták alá a végleges békét Majna-Frankfurtban, ennek értelmében Németország megszerezte Elzász-Lotharingiát, és ötmilliárd aranyfrank hadisarcot kaptak. A franciák III. Napóleon császárt megfosztották a trónjától, és kikiáltották a köztársaságot. Bismarck pedig az egyesült Német Birodalom miniszterelnöke lett.

Olaszország tehát ilyen különös körülmények közepette szerezte vissza Rómát, ezzel befejeződött végleg a Risorgimento. IX. Pius elutasította a világi állammal való megegyezését, önmagát „vatikáni fogoly”-nak nyilvánította, s ezzel a döntéssel 1929-ig rendezetlenül hagyta a pápaság és az Olasz Királyság viszonyát. Végszóként Barta János szavaival élnék: „A 22 milliós új állam csak alkotmányos és politikai tekintetben vált egységessé. Noha az olasz nemzeti öntudat kialakításáért nagyon sokan és nagyon sokat tettek (pl. Giuseppe Verdi tevékenysége), az egyes régiók közötti gazdasági és civilizációs szintkülönbségek óriásiak voltak. Egy korabeli mondás szerint „megcsináltuk Olaszországot, de az olaszokat még meg kell teremtenünk”.”[7]

 

Irodalomjegyzék

 

Ács Miklós, Fehér Csaba, Nagy-Spieler Péter: Európa története, a kezdetektől napjainkig; Könyvkuckó Kiadó, Bp. 1999.

Barta János (szerk.): Egyetemes történelem; Pannonica Kiadó, Bp. 2004.

Bebesi György (szerk.): A hosszú 19. század rövid története; Comenius Kiadó, Pécs 2005. Czövek István: Fejezetek a hosszú 19. század történetéből; Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyáza 2005.

E.H. Gombrich: Rövid világtörténet fiataloknak; ÁKV-Budapest Kiadó, Bp. 1991.

E. J. Hobsbawn: A birodalmak kora 1875-1914; Pannonica Kiadó, Bp. 2004.

Harry Heardher: Olaszország rövid története; Maecenas Könyvkiadó, Bp. 1992.

Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 1000-től 1500-ig; Kiadta a Reáltanoda Alapítvány, Bp. 2005.

Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 1500-től 1789-ig; Kiadta a Reáltanoda Alapítvány, Bp. 2005.

Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 1789-1914-ig; Kiadta a Reáltanoda Alapítvány, Bp. 2005.

Karl Vocelka: Ausztria története; Corvina Kiadó, Bp. 2006.

Kis Aladár: Olaszország története 1748-1970; Tankönyvkiadó, Bp. 1988.

Kozári József: Egyetemes történelem I-II. 1849-1917; Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1995.

Martin Roberts: Európa története; Az ipari forradalom és a liberalizmus kora; Akadémia Kiadó, Bp. 1992.

Menyhárt Lajos: Európa története; Csokonai Kiadó Kft. Bp. 1996.

Nagy Mézes Rita (szerk.): Az ipari forradalomtól a 20. századig; Kossuth Könyvkiadó, Bp.1988.

Szabolcs Ottó, Závodszky Géza (szerk.): Ki kicsoda a történelemben?; Laude Kiadó,Bp.

Vadász Sándor: A 19. századi egyetemes történelem; Korona Kiadó Kft.

Varga Jenő: Világtörténet VII. kötet; Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1965.



[1] Csorba László: Garibaldi; Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1988.

[2] Szabolcs Ottó, Závodszky Géza (szerk.): Ki kicsoda a történelemben? Laude Kiadó, Bp.

[3] magyarul: parasztfelkelők

[4] Ács Miklós, Fehér Csaba, Nagy-Spielre Péter: Európa története, A kezdetektől napjainkig; Könyvkuckó Kiadó, Bp. 1999.

[5] Karl Vocelka: Ausztria története; Corvina Kiadó, Bp. 2006.

[6] E. H. Gombrich: Rövid világtörténet fiataloknak; ÁKV-Budapest Kiadó, Bp. 1991.

[7] Barta János (szerk.): Egyetemes történelem; Pannonica Kiadó, Bp. 2004.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://pitorioldala.blog.hu/api/trackback/id/tr621640396

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása