HTML

Minden, ami történelem

Friss topikok

Linkblog

Archívum

Az olasz egység létrejötte (folytatása)

2010.01.02. 20:43 Pisák Ildikó

V. FEJEZET: Az 1830-40-es évek felkelései

 

Az Ifjú Itália élén központi testület állt (Congrega centrale), melynek elnöke Mazzini volt. Ez alá tartoztak a tartományi területek., melyek városonként egy-egy irányítót (ordinatore) választottak Minden tag kapott egy harci nevet, pl: Mazzini Filippo Strozzi néven szerepelt. A szervezethez csatlakozott tagokat federatinak (szövetkezetek) választották. Beosztásuk szerint egyszerű és propagator-federati-ra osztották.

Mazzini 1833-ban felkelést akart kirobbantani Szárdíniában, majd Genovában, de a rendőrség közbelépett. 12 fő szervezőjét és 50 fő résztvevőjét letartóztatták az akciónak. Mazzini egyik társa, Jacopo Ruffini a börtönben öngyilkos lett, mert nem akarta társait elárulni. Ennek hatására sem lankadt le a szervezkedési kedve, a Svájcban tartózkodó olasz, lengyel, francia emigránsokból szervezett csapattal - melynek vezetője Ramorino tábornok volt – akart Savoyában felkelést kirobbantani. Azonban az akció kudarccal végződött, részben Ramorino tábornok árulása végett, másrészt viszont a svájci kormány ellenséges magatartása végett. Ebben a vállalkozásban vett részt Giuseppe Garibaldi is, az olasz nép nagy nemzeti hőse, aki ekkor lépett először az olasz történelem színterére.

Giuseppe Garibaldi

     (1807-1882)

 

Mazzini elszántsága mégis hozott némi sikert, ugyanis az 1830-as évek elején az egyes országokban működő forradalmi csoportok az Ifjú Itáliához hasonló szervezeteket alkottak (Ifjú Franciaország, Ifjú Németország, Lengyelország, Svájc, Oroszország). Ezek a szervezetek 1834 áprilisában az Ifjú Európa nevű szervezetbe tömörültek. Mazzinit választották meg az Ifjú Európa vezetőjévé, azonban elég rövid ideig élvezhette ezt a szerepet, mivel 1836 végén kiutasították az országból.

1837 januárjában Londonba emigrált, ahonnan csak az 1848-as forradalom idején tért vissza hazájába. Emigrációjának ideje alatt is folyamatosan levelezett itáliai titkos szervezetek tagjaival, minden forradalmi eseményről tájékoztatták. Többek közt Attilio és Emilio Bandierával tengerészekkel folytatott élénk levelezést. A két tengerész megszökött a haditengerészettől  és Korfu szigetére menekültek, ahol expedíciós csapatot szerveztek. Amikor 1844-ben Calabriában felkelés tört ki, 28 főnyi kis csapat élén partra szálltak a félszigeten és Cosenza felé vonultak, az expedíció azonban árulás következtében elbukott.

Mazzini 1833-ban megengedte, hogy szervezetének tagjai Károly Albertben szövetségest keressenek, ő ugyan köztársasági volt, de elfogadta volna a monarchiát, ha megkapták volna Károly Alberttől a szükséges katonai erőt a függetlenség kivívására. Kikövetkeztette, hogy az olasz forradalom a nemzeti jellegű monarchiák katonai ereje nélkül képtelen kivívni Itália felszabadítását.

 

 

 

VI. FEJEZET: A mérsékelt irányzat

 

Az olasz nemzeti mozgalomnak a 40-es években megjelenő másik fő politikai áramlata, az un. mérsékelt irányzat. A mérsékeltek csakis az uralkodó irányításával tudták elképzelni a nemzeti célok elérését. Ők elítélték az összeesküvéseket és el szerették volna kerülni a néptömegek aktív részvételét a forradalomban. Nem akarták megszűntetni a monarchiát, főként gazdasági jellegű intézkedéseket követeltek. Próbálták sürgetni a vámhatárok és tilalmak csökkentését, vasútépítéseket, a vámtételek és díjszabások előnyösebb rendezését s ezzel párhuzamosan a közigazgatás, a jogi ügyviteli eljárások, az iskolák és a sajtó reformját.  

A mérsékelt irányzat a nagyburzsoázia és a polgárosult nemesség politikai áramlata volt. A mérsékelt irányzat az 1848-as forradalmakban tudott utat törni maga előtt. A mérsékelt mozgalom hívei közé tartozott Vincenzo Gioberti apát, aki piemonti származású katolikus gondolkodó volt. Ő volt mérsékelt irányzatban annak a politikai áramlatának a képviselője, ami a pápasághoz fűződő viszonyt akarta előtérbe helyezni.

 

Vincenzo Gioberti

   (1801-1852)

 

Eleinte Mazzini szemléletével értett egyet, azonban a mazzinista mozgalom kudarcai végett egyre többször összetűzésbe keveredtek. Szembefordult Mazzinival és új koncepciót alakított ki, amelyet 1843-ban Brüsszelben megjelent „Del primato morale e civile degli italiani”[1] című művében foglalt össze. Ebben a műben elítélte a mazziniánus gyakorlatot, abban viszont egyetértett Mazzinival, hogy Itáliának istentől fogant rendeltetése, hogy elsőrendű szerepet töltsön be a kultúra és civilizáció történetében, amely a történelem folyamán a római birodalom és a pápaság révén már kétszer megvalósult. Gioberti apát ekképpen vélekedett Itália népéről: „Az olasz választott nép... a modern kor Izraelje.” Itáliának Ausztriához fűződő viszonyában nem akart állást foglalni.  

 Azonban gondolkodása abban eltért Mazzinitól, hogy a forradalmat nem a nép által akarta véghezvinni, hanem a katolikus egyház által. Úgy gondolta, az uralkodóknak nem kell ugyan alkotmányt adniuk, de széleskörű reformtevékenységet kell kifejteniük, amely lehetővé teszi az ország gazdasági fejlődését. XVI. Gergely pápa (1831-1846) betiltotta Gioberti könyvét. Ennek ellenére visszhangra és követőkre talált, a legismertebbek között van Cesare Cantu (1804-1895) és Terenzio Mamiani (1799-1885).

 

 

                                                                    

 Cesare Cantu                                Terenzio Mamiani                               Cesare Balbo

(1804-1895)                                        (1799-1885)                                      (1789-1853)

 

A mérsékelt irányzat másik fő áramlatának, a piemontizmusnak lett a képviselője Cesare Balbo. Híres munkája a „Della Speranza d’Italia”[2], ami 1844-ben jelent meg. Programjában az az elképzelés szerepelt, hogy ki kell szorítani Ausztriát Itáliából és biztosítani kell a függetlenséget, csak ezek után lehet reformokat végrehajtani. Úgy vélte, a legalkalmasabb az lenne, ha a Szárd Királyságra támaszkodnának, ugyanis neki van a térségen belül egyedül jelentősebb katonai ereje. Balbo ellentétben Mazzinival más népek rovására vélte megvalósítani az olasz függetlenséget. Ausztria megdöntését ennek ellenére nem akarta, mert Ausztriát az európai egyensúly lényeges elemének tartotta. Remélte, ha a török birodalom elbukna, akkor az osztrákok inkább a Balkán, ill. az Égei- és a Fekete-tenger irányába terjeszkednének. Ezzel a gondolat menettel próbálta bebizonyítani azt az elgondolását, hogy Ausztriától nem feltétlenül csak forradalom által tud megszabadulni az olasz nép.

A két fő áramlat mellett több kisebb-nagyobb is megjelent, ezek közül említésre méltó Giacomo Durando (1807-1894). Ő írta a „Della nazionalitá italiana”[3] című könyvet, ami Itáliában két erős szövetségi állam szervezését javasolta, északon Károly Albert vezetésével, délen pedig a nápolyi Bourbon-dinasztia irányításával.

Massimo D’ Azeglio (1798-1866) az ekonomista irányzat képviselője volt. Ez az irányzat feladatának tekintette a nemzeti piac megteremtését, a nemzeti vasúthálózat megteremtését, az itáliai államok vámszövetségét, súlyok, mértékek, pénzek egységesítését. Ezeket a programokat Massimo D’ Azeglio a „Proposta de un Programma per l’ opinione nazionale italiana”[4] című cikkében tett közzé, amely 1847 augusztusában jelent meg.

                                                     Massimo d’ Azeglio (1798-1866)

 

1848 június 1-én nem várt esemény történt, ami változásokat hozott Itália életében, ugyanis meghalt XVI. Gergely pápa, a helyébe pedig Giovanni Mastai Ferretti-t (1792-1878), IX. Piust (uralk.: 1846-1878) választották meg a bíborosok, aki a neo-guelf irányzattal rokonszenvezett. Általános amnesztiát adott a politikai foglyoknak és menekülteknek. 1847-ben államtanácsot állítottak fel, aminek a jogköre kiterjedt az adózás megszavazására. Ebben a tanácsban 24 világi tag foglalhatott helyet. Enyhítette az egyházi cenzúrát, emellett hozzájárult a polgári nemzeti gárda felállításához. Mivel ezeknek a reformoknak a híre igen elterjedt Itáliában, így a többi államban is kénytelenek voltak az uralkodók némi változtatásra. Azonban ezek a reformok az egyes helyeken igen eltérőek voltak, míg Toscanában mélyreható változások történtek, addig Piemontban alig történt némi változás.

Metternich osztrák kancellár nem nézte tétlenül az eseményeket, 1847 augusztus 13-án csapataival elfoglalta Ferrara városát, ami a pápai államhoz tartozott. Mivel ez az esemény a tömeg felháborodását vívta ki, ezért Károly Albert úgy döntött, hogy felajánlja a pápának a hadserege segítségét, hogy felszabadítsák Ferrarát. Ettől a ponttól kezdve vált a reformmozgalom egyúttal függetlenségi harccá is.

 

 

 

VII. FEJEZET: Forradalom és szabadságharc Itáliában 1848-49-ben

 

 

„Itáliában az 1848-as forradalmi mozgalom a szicíliai eseményekkel kezdődött. Szicília szigetén különösen kiéleződtek az osztályellentétek: a nagybirtokosok és kapitalisták kíméletlenül kizsákmányolták a földnélküli parasztságot és a kénbányák munkásait. A 40-es években a szicíliai dolgozó tömegek helyzete a többször ismétlődő rossz termés és ipari válság következtében végképp elviselhetetlenné vált. Ugyanakkor a burzsoá-nemesi körök is egyre határozottabban követelték a sziget autonómiáját, sőt a nápolyi királyságtól való elszakadását.”[5]

Palermo népe felkelt a Bourbon-uralom ellen 1848 január 12-én és a királyi helyőrséget kiűzték a városból. Majd február 2-án Settimo Ruggiero elnökletével megalakult az ideiglenes szicíliai kormány. A mozgalom innen Aquliába és Calabriába terjedt át. Mivel Nápolyban is hasonló eseményektől kellett tartani, így II. Bourbon Ferdinánd február 10-én kénytelen volt az összes itáliai fejedelmek közül elsőként alkotmányt és teljes sajtószabadságot engedélyezni.

A déli forradalmak hírére nagy tüntetések törtek ki Közép- és Észak-Itáliában is. Ezek hatására Piemontban Károly Albert február 8-án elfogadta az alkotmányt, melyet 1848. március 4-én hirdettek ki. Eszerint a Szárd Királyság abszolut monarchiából kétkamarás törvényhozó parlamenttel, választott képviselőházzal és a király által kinevezett szenátussal rendelkező alkotmányos monarchiává alakult. A végrehajtó hatalom a király kezében maradt, aki kinevezte az összes képviselőt, szentesítette és kihirdette a törvényeket, évenként összehívta a parlamentet, gyakorolta a kegyelmezés és a büntetés megváltoztatásának jogát. Mindezek fejében a királynak esküt kellett tennie az alkotmányra.

Az alkotmány kihirdetése után megalakult a minisztérium, melynek élére Cesare Balbo állt, a piemontizmus megalakítója. Toscanában február 11-én alakult meg az alkotmányos minisztérium, melynek élére Bettino Ricasolit (1809-1880). Az Egyházi Államban február 12-én alakult meg a pápai állam első világi minisztériuma és IX. Pius már március 14 beleegyezett annak kihirdetésében. A legfelső állami funkciót továbbra is a Kardinálisok Szent Kollégiuma töltötte be, mint a Pápa személyétől elválaszthatatlan legfelső szenátus.

Itálián kívül mindeközben tovább zajlottak az események. 1848. február 24-én felkelés tört ki Párizsban, amelynek sikerült megtörnie Lajos Fülöp uralmát. A párizsi forradalom hatására március 13-án Bécsben a nép szintén megdöntötte Metternich kancellár hatalmát, aki elmenekült az országból. Március 18-án Berlin népe ragadott fegyvert, II. Frigyes Vilmost kapitulációra kényszerítették.

Március 18-án Milánó népe megtámadta a város osztrák helyőrségét és kiűzte őket Milánóból. Milánót követte a felkelésben Lombardia, Velence, a pármai és a modenai hercegségek városai. 1848 március 22-én a Velencei Szent Márk téren kihirdették az osztrák uralom bukását és a köztársaságot. Ideiglenes kormányt választottak, melynek elnöke Daniele Manin (1804-1857) lett. A velencei és milánói osztrák helyőrségek Radetzky tábornok visszahúzódtak az észak-olaszországi „várnégyszögbe” (Mantova, Verona, Legnano, Peschiera).

                                                                                                       

Josef Wenzel Radetzky                                                                                         Daniele Manin

(élt: 1766-1858)                                                                                                  (élt: 1804-1857)

 

Így a velencei körzet kivételével egész Itália felszabadult az osztrák uralom alól. Március 23-án pedig hadat üzent Piemont Ausztriának. Ez volt Ausztria ellen az első függetlenségi háború.

IX. Pius pápa 1848. április 29-én váratlanul szózatot hirdetett ki, melyben bejelentette, hogy visszahívja csapatait a frontról, ő ugyanis egy saját maga által megalakított ligát tudott volna elképzelni a harctéren. A szicíliai parlamentnek szintén másak voltak az elképzelései, ők egy autonóm királyságot akartak létrehozni. A királynak azt javasolták, hogy mondjon le Szicília trónjáról az egyik fia javára. Azonban ez a kérés Ferdinándnál elutasításra talált, ezért 1848 április 13-án a parlament örökre trónvesztettnek nyilvánította a Bourbon-házat Szicíliában. Amint 1848 májusában a nápolyi parlamentet megnyitották Ferdinánd ellenforradalmi államcsínyt hajtott végre, felszámolta a parlamentet és a zavargásokat is.

A forradalmárok között ellentétek feszültek, főként a piemontiak és a lombardiaiak között, mivel Lombardiát Piemontba szándékoztak beolvasztani, amit természetesen Lombardia nem szívlelt. Ezek az ellentétek jelentősen visszavettek a forradalom lendületéből. 1848. július 22-én Custozzánál vereséget szenvedtek az itáliaiak, 1848. augusztus 8-án pedig aláírták az osztrák-piemonti fegyverszünetet. Ebben a fegyverszünetben a két fél kölcsönösen megígérte egymásnak, hogy a forradalom előtti határok érvényben maradnak. Ezzel az Első Függetlenségi Háború első szakasza lezárult. Pármában, Modenában és Nápolyban kegyetlen megtorlás következett. Ferdinánd bosszút állt a szicíliaikon, azzal hogy szeptember 7-én Messinát szétlövette, majd bevette a várost. Ekkor kapta a „Re Bomba”[6] nevet.

1848 őszén fordulat következett be, mely annak volt köszönhető, hogy a mérsékeltek politikai koncepciói az uralkodók árulásai végett háttérbe szorultak, így a demokraták kerültek előtérbe. Velence nem adta fel tovább harcolt. Velence példáját követte Toscana és az Egyházi Állam. 1848 augusztus 25-én Livornóban nagy tüntetés tört ki, aminek sikerült a demokratikus kormányt kivívnia. Firenzében megalakult a demokratikus kormány, amelynek élén Domenico Guerrazzi (1804-1873) és Giuseppe Montanelli (1813-1862) álltak. Kezdeményezték, hogy az össze itáliai államok küldötteinek részvételével hívjanak össze Alkotmányzozó Gyűlést Itália állami és politikai rendszerének megalkotására.

Pellegrino Rossi

(1787-1848)

IX. Pius pápa 1848 szeptemberében Pellegrino Rossi-val új jobboldali liberális kormányt nevezett ki, ami a nép felháborodásához vezetett. 1848. november 15-én ismeretlen merénylő meggyilkolta Pellegrino Rossit, amit másnap a felkelők zavargása követett IX. Pius székhelye előtt. Ennek következtében a pápa demokratikus kabinetet nevezett ki, majd 1848. november 25-én elmenekült a nápolyi királyhoz. A nápolyi király Gaeta várát bocsátotta rendelkezésére. A pápa ekkor rendeletet bocsátott ki, amiben semmisnek nyilvánított minden liberális kormányintézkedést. A római kormány választásokat írt ki. A szavazás révén a radikálisok lettek a győztesek.

1849. február 9-én az új parlament kimondta a pápa világi hatalmának eltörlését és kikiáltotta a Római Köztársaságot. Triumvirátust állítottak az élére, amelynek a tagjai: Carlo Armellini (1777-1863), Aurelio Saffi (1819-1890) és Mazzini.

Firenzében II. Lipót herceg követte a pápa mintáját, Sienába, majd Gaetába menekült. 1849. február 18-án kimondták a trónfosztását és kikiáltották a köztársaságot.

A velencei, római és toscanai köztársaságok megalakulása lehetőséget teremtett az egységesítő mozgalom kibontakozására. 1849 februárjában Toscana, Róma és a Szárd királyság delegátusai között tárgyalások indultak meg az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáról, azonban ezek meghiúsultak az  államok mély ellentétei miatt. A földkérdés még mindig megoldatlan maradt, ezért a parasztok egyre inkább közömbösökké váltak a forradalommal szemben.

Károly Albert újra indította a harcot Ausztria ellen, ami nem volt túl hosszú életű, mert 1849. március 23-án a novarrai csatában döntő vereséget szenvedtek. A csata elvesztése után Károly Albert lemondott fia, II. Viktor Emanuel javára a trónról.

                                                                                                           

II. Viktor Emanuel                                                                                                 III. Napóleon

(1820-1878)                                                                                                          (1852-1870)

 

Április 12-én Toscanában a monarchisták kerekedtek felül és visszahívták a nagyherceget. Az uralkodó - aki még Gaetában tartózkodott - az osztrákokat hívta segítségül. II. Lipót május 25-én az osztrák csapatokkal bevonult Firenzébe. Rómát Louis Napóleon (III. Napóleon) francia csapatai támadták meg. Rómát hiába védte hősiesen Garibaldi, mégis 1849. július 3-án elesett. Velence pedig 1849. augusztus 23-án vesztett csatát az osztrákokkal szemben.

Az 1848-49-es forradalmak elbukásának oka leginkább a forradalmi vezetőosztály hiányában kereshetjük. Nem volt a forradalomnak egységes irányítása, kellő szervezettsége, ennek folytán a népi tömegek - akik nagy energiával vettek részt a küzdelemben – ereje szétforgácsolódott.

 

 

VIII. FEJEZET: Az 1849-1859-ig tartó időszak

 

 

Az európai forradalmak leverése után mindenhol visszaállították a felkelés előtti állapotokat, egymást érték a kivégzések. Az összes államokban visszaállították az abszolutista rendszereket, visszaadták a klérus kiváltságait. Egyedül Piemontban nem történt különösebb megtorlás, mert Piemont befogadta az 1848-49-es forradalmak száműzött és menekült liberális és nemzeti politikusait. Ezt az intenzív fejlődési időszakot nevezik Connubio-nak. A piemonti állam 1848 után a nemzeti erők centrumává, az egyesítés folyamatának súlypontjává vált.

Ezekben az években Cavour az állam és az egyház teljes szétválasztására törekedett, ennek érdekében elfogadta az un. Siccardi törvényeket, amelyek többek között megszűntették az egyházi törvényszéket, ezáltal a papokat és szerzeteseket az állami törvények hatáskörébe helyezték. Az egyház által birtokolt földeket igyekeztek elvenni az egyháztól, ezáltal elősegítették a vidéki parasztság megerősödését. Ezek az intézkedések segítették a liberális irányzatok összekovácsolódását, eközben más irányzatok, köztársasági, demokratikus irányzatok az 1850-es években válságba kerültek.

Mazzini tovább folytatta az 1850-es években is lázító tevékenységét, az ő szervezése által tört ki 1853-ban a milánói felkelés, azonban ezek a kísérletek továbbra is  meddőek maradtak. Köztársasági híveit 1855-ben az Akciópárt nevű szervezetbe tömörítette. Ehhez az akciópárthoz tartozott Garibaldi és Manin is, akik ezekben az években kezdtek eltávolodni Mazzinitől és a mérsékeltek felé közeledtek. 1856-ban a mérsékelt politikusok megalakították az Olasz Nemzeti Társaságot, mely szervezet helyettes elnöke Garibaldi lett.

Cavour diplomáciai kapcsolatok felvételével is próbálta Itália függetlenségét kivívni. III. Napóleonnal kívánt szövetséget kötni. Ehhez kedvező alkalom volt, hogy Oroszország és Törökország között kitört a krími háború 1855-ben. Cavour úgy gondolta, hogy Piemont európai pozíciójának megerősítésére lehetőség nyílik, ha a piemonti állam Franciaország és Anglia mellett bekapcsolódik a háborúba. Ausztria semleges maradt, hiába várta Cavour az osztrákok belépését a háborúba. Anglia pedig nyomást gyakorolt Piemontra, hogy ne provokálja Ausztriát. Piemont 15 000 főből álló hadsereget küldött Oroszországba az angol-francia csapatok oldalán. Így a háborúban való részvétellel sikerült elérni, hogy az 1856-os párizsi békekonferencián mód nyíljon az olasz kérdés rendezésére.

 Ausztria megszakította 1857-ben az osztrák-piemonti diplomáciai kapcsolatot, ugyanis Piemont erődítéseket épített a lombardiai-piemonti határon. A franciák segítségnyújtása nem várt módon érkezett. Ugyanis történt, hogy egy Felice Orsini nevezetű férfi III. Napóleon ellen 1858 januárjában merényletett követett el. Ugyan a merénylet nem sikerült és az említett férfit kivégezték, azonban ez a férfi írt egy levelet III. Napóleonnak halála előtt, amiben felszólította őt, hogy siessen az olaszok segítségére.

”A többszörösen is szerencsés merénylet tehát lehetővé tette III. Napóleon és Cavour személyes találkozóját, amely megvetette egy közös, Ausztria elleni háború alapjait. A két államférfi 1858. júliusában Plombieresben tárgyalt, és a létrejött egyezményben a császár ígéretet tett, hogy osztrák támadás esetén Franciaország Piemont oldalán részt vesz az Ausztria elleni háborúban.”[7] – írja Kozári József.

Továbbá Ausztria legyőzése esetén észak-olasz királyságot hoznak létre a Savoyai dinasztia  vezetése alatt,  egy közép-olasz királyságot francia orientációt követő uralkodóval, Nápolyt pedig szintén francia vezetés alá rendelik. Megállapodtak abban, hogy egy olasz konföderációt hoznak létre az újonnan létesített államokból és a pápa védnöksége alatt. Ezek fejében Franciaország megkapja Piemonttól Savoyát és Nizzát.

1859-ben a piemonti miniszterelnök kiprovokálta az osztrákok támadását. Elérte, hogy Ausztria ultimátumot adjon Piemontnak 1859. április 20-án. Mivel ezt az ultimátumot Piemont visszautasította, ezért kitört a piemonti-osztrák háború. Franciaország is belépett a háborúba, természetesen Piemont oldalán.

 

 

 

 

 

 

IX. FEJEZET: Az 1859-es piemonti-francia-osztrák háború

 

A csatában 60 ezer főnyi piemonti sereg állt szemben a 170 ezer főt számláló osztrák sereggel szemben. Az osztrák fővezér Gyulay Ferenc gróf volt.

Gyulay Ferenc gróf

(élt: 1798-1868)

Terve az azonnali lerohanás volt, mielőtt még a francia sereg Piemont segítségére sietne. 1859. április 29-én kezdte meg a támadást. A terve kudarcba fulladt, ugyan mivel a piemontiak nem az osztrák-piemonti határ hosszában foglaltak állást, hanem a Pó jobb-partján helyezkedtek el, s várták a mintegy 120 ezer főnyi francia sereg érkezését. A francia csapatok időben megérkeztek a hadszíntérre, mivel a hadtörténetben először a vasút szolgált a csapatszállításra. Az ütközetre Magentánál került sor 1859. június 4-én, ami a francia-piemonti csapatok győzelmével zárult. 1859. június 8-án III. Napóleon és II. Viktor Emanuel bevonultak Lombardiába. Garibaldi mindeközben önkéntes csapatával elfoglalta Comot, Bergamot, majd Brescia felé haladtak, hogy az osztrákok útját elvágják. Az osztrákok kénytelenek voltak hátrálni, azonban a döntő összecsapásra mégis sor került, méghozzá június 24-én Solferinónál. Ebben az ütközetben a francia-piemonti sereg teljes győzelmet aratott. „A solferinói csatatéren a sebesültek ezreinek segély nélküli vergődését és pusztulását látva, Henri Dunant svájci polgár elhatározta a Nemzetközi Vöröskereszt megalapítását.”[8]- írja Kozári József.

Henri Dunant (1828-1910)

Eközben Toscanában és Umbriában újra éledtek a nemzeti mozgalmak. A cavourista Nemzeti Szövetség kapcsolatot teremtett a mazzinista Akciópárttal, azzal a céllal, hogy egységes akciót szervezzenek az uralkodó megbuktatására. II. Lipót 1859. április 27-én menekülésre kényszerült. Firenzében Bettino Ricasoli vezetésével ideiglenes kormány alakult, amely bejelentette, hogy Toscana Piemonthoz kíván csatlakozni.

.

Bettino Ricasoli

(élt: 1809-1880)

 

Modenában szintén felkelés végett kényszerül az uralkodó menekülésre, ezért június 13-án a városi tanács vette át a hatalmat és kihirdették Piemonthoz való csatlakozásukat. Pármában június 29-én menekült el a hercegnő, Párma szintén csatlakozott Piemonthoz. Romagnában június 14-én a pápai kormányzat összeomlott. Bolognában június 12-én ideiglenes kormány vette át a hatalmat, mivel az egész Romagna felkelt és megdöntötte a klerikális uralmat.

Váratlan fordulat következett be, amikor III. Napóleon 1859. július 8-án fegyverszünetet kötött Ausztriával Villafrancában. A háborút befejezettnek nyilvánították, Ausztria továbbra is megtarthatta Velencét, Lombardia Franciaországhoz került, amit Piemonthoz csatolt. Savoya és Nizza szintén Franciaországhoz került. A végleges békeszerződésre 1859. november 10-én került sor Zürichben.

III. Napóleon többek között azért kényszerült e feltételek elfogadására, mivel a közép-itáliai államok élére saját családjából származó uralkodót nem tudott állítani, másrészt a francia katolikusok tiltakoztak amiatt, hogy a közép-itáliai felkelések veszélybe sodorják az egyházi államot, végül pedig a nemzetközi helyzet megváltoztatása is hozzájárult a lépéséhez. Porosz fenyegetés is hozzájárult Napóleon döntéséhez, hogy ne folytassa Ausztria ellen a háborút. III. Napóleon lépését az olasz hazafiak árulásnak tekintették. Cavour tiltakozásképpen 1859. július 12-én lemondott a miniszterelnökségről.

 Modena, Párma és Romagna mozgolódni kezdett. Ezek az államok és Emilia 1859 novemberében Emilia néven kimondták az egyesülést, aminek az élére Farini (1812-1866) került. Továbbra is a mérsékelt irányzat képviselőinek a kezében maradt az irányítás. Az alkotmányozó gyűlés 1860. március 18-án kimondta Emilia csatlakozását Piemonthoz. 1860. március 22-én Toscana is Piemonthoz való csatlakozás mellett döntött.

1860. március 25-én megalakult az Olasz Királyság és 1860. április 2-án Torinóban megnyílt az Olasz Királyság parlamentje. Azonban 1860. április 4-én Palermóban újabb népfelkelés tört ki, méghozzá a Bourbonok ellen, akik az egységesítő mozgalomhoz nem igazán akartak csatlakozni. A felkelők segítségére Garibaldi sietett. Az akció megszervezésében közbenjárt Francesco Crispi (1819-1901) is.

 

Francesco Crispi

(élt: 1819- 1901)

 

Az expedícióhoz erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott Cavour, II. Viktor Emanuel pedig semlegességét fejezte ki. Megengedték, hogy a királyság területén összegyűjtsék az önkénteseket, összeszedjék a legszükségesebb fegyvereket és a csapatot Genova kikötőjében behajózzák. Garibaldi 1860. május 6-án a sikeres toborzásnak köszönhetően kihajózott Genovából és elindult Szicília felé.

 

 

 

X. FEJEZET: Garibaldi és az egység kivívása, 1859-1861

 

 

Garibaldi a tengerész mivolta által ismerkedett meg az olasz forradalmi emigránsok csoportjaival, akik nagy hatást gyakoroltak rá. Így vélekedik Csorba László: „ A tenger, igen, a tenger volt Garibaldi igazi iskolája.”[9] Majd megismerkedett Mazzinival és részt vett 1834-ben a genovai mazzinista felkelésben. Mivel halálra ítélték száműzetésbe került Franciaországba, majd Dél-Amerikába.

„1835-1848 között Dél-Amerikában élt: részt vett Uruguay függetlenségi harcban.”[10] Itt szerzett sikereinek köszönhetően ismertté vált a neve. Gerilla harcmodort alkalmazott, mely váratlan bekerítésekből, meglepetés szerű rajtaütésekből, színlelt támadásokból áll.

Mikor kitört az 1848-as forradalom Olaszországba ment és felajánlotta IX. Pius pápának a segítségét, Károly Albertnek. Majd a Nemzeti Szövetségbe belépett. 1849 után Mazzini és Garibaldi útja fokozatosan elvált egymástól. Mazzini ugyanis ragaszkodott az eredeti köztársasági programjához, Garibaldi viszont felismerte, hogy együtt kell működni Piemonttal. 1859-ben felajánlotta szolgálatát Piemontnak, amikor az osztrák-piemonti-francia háború megindult. Ebben a háborúban szintén sikereket ért el, azonban a villafrancai fegyverszünet után Garibaldi árulásnak minősítve a szerződés aláírását, kilépett a Nemzeti Szövetségből. Ezután az Emiliában létrejött liga rendelkezésére bocsátotta erőit, mivel arra törekedett, hogy felszabadítsa a pápai államot és Dél-Itáliát.

Garibaldi tehát megindította szicíliai expedícióját 1000 főnyi seregével 1860. május 11-én, amely létszáma után Mille (Ezrek) nevet kapta. Marsalában szálltak partra és május 12-én már Calatafiminél megverte a Bourbon királyi haderő egységeit. Május 14-én pedig, mint diktátor, átvette a sziget kormányzását. 1860. június 6-án elfoglalta Szicilia fővárosát, Palermót, július 21-én pedig a milazzói csatában megverte a Bourbon királyi hadsereg főerőit, ezzel egész S

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://pitorioldala.blog.hu/api/trackback/id/tr231640394

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.