Az olasz egység létrejötte
Bevezetés
Az olasz államok egyesítésének gondolata a 19. század elején kezdte foglalkoztatni Itália népeit, ugyanis Itália egészen 476-tól, vagyis a Nyugat-római birodalom bukása óta különböző fejedelemségekből és független városállamokból állt. Menyhárt Lajos a következőképpen vélekedik az eseményekről: „ A 19. század második felének legnagyobb jelentőségű európai eseménye az olasz és a német egység megvalósulása, azaz a nemzetállamiság győzelme volt a kontinens középső és déli részén.” „A nemzetállam megalapításának gazdasági-társadalmi feltételei a német államokban értettebbek voltak, mint az olasz államokban, a kezdeményezést mégis az utóbbiak ragadták magukhoz.”[1]
Az 18.-19. században Itáliának Bebesi György könyve alapján 15 millió lakosa volt, Vadász Sándor azonban 22 milliót említ könyvében. Az államok közötti kapocs főként a neolatin nyelv és az katolikus vallás volt.
Ekkor egyetlen független államnak a Szárd Királyság volt tekinthető, ami magában foglalta Szardínia szigetét és az észak-nyugat Piemontot, fővárosa pedig Torino volt. Itt jelent meg először a nemzeti eszme térhódítása és az itáliai egység gondolata.
III. Vittorio Amedeo
(1773-1796)
Bebesi György a következőket írja a Szárd Királyságról: „Erre alkalmassá tette, hogy a Savoyai dinasztiához tartozó III. Vittorio Amedeo uralma idején (1773-1796) erős zsoldoshadsereget szervezett. Kialakult jól képzett hivatalnokrétege és önálló diplomáciai szolgálata is.”[2]
A Nápoly-Szicíliai Kettős Királyság, ami Dél-Itáliát és Szicíliát foglalta magában, sokáig a spanyol Bourbonok uralma alatt állt. Lombardia és Velence pedig a Habsburg-birodalom igazgatása alatt állt.
A Genovai Köztársaság igyekezett megtartani függetlenségét, azonban Ausztria fő riválisával Franciaországgal jelentős kereskedelmi kapcsolatban állt.
Az Egyházi Állam nem volt összefüggő terület. Az legfőbb jellemzője a besúgórendszer, a politikai és a kultúrális konzervativizmus voltak.
A „központi hercegségek”: Toszkán Nagyhercegségben (Firenze központtal) a Medici-ház kihalása óta uralkodtak a Habsburgok. Józan, mérsékelt politikát folytattak, az itáliai Habsburg-államok közül ebben a fejedelemségben volt a legkedvezőbb az olaszok helyzete.
A Modenai hercegséget örökléssel szerezték meg Este-dinasztiátul a Habsburgok, 1815 után IV. Ferenc főherceg uralkodott, az egyház és a jezsuiták kivételes jogokat élveztek uralkodása alatt.
Párma-Piacenzai Hercegségnek az ancien régime korszakban Habsburg uralkodói voltak. 1815 körül a hercegség lakóinak száma fél millió körül mozgott; a hercegség földjei zsírosak és termékenyek voltak, gazdag, fejlett mezőgazdasággal rendelkezett. Nagy számú osztrák helyőrség állomásozott a hercegségben.
A kis Luccai Hercegségben arisztokratikus köztársaság volt egészen a Napóleon háborúkig. A „központi hercegségek” többnyire Ausztria befolyása alatt álltak.
Többnyire a francia forradalom és a napóleoni háborúk is hatással voltak a nacionalista eszmék elterjedésében az Itáliai államokban, emellett megjelent a polgári nemzet gondolata. Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza István ekképpen vélekednek könyvükben: „Maga a nemzet fogalom nem volt új, a középkor is ismerte, a vallás mellett a hazafiság számított a legfontosabb tudati tényezőnek. Ám míg a középkori nemzet csak a nemességet ölelte magába, addig az új, a felvilágosodás, a francia forradalom és a romantika hatására született „natio” eszméjébe beletartoztak a közrendűek is. Az együvé tartozásnak nem a közösen birtokolt kiváltságok összessége, hanem a nyelvi összetartozás és a történelmi múlt közössége lett az alapja.”[3]
I. FEJEZET: Az első próbálkozások a függetlenség kivívására
Három évig tartó forradalmi hullámot indított el az 1794/95-ben Itáliában megjelenő Napóleon által vezetett francia csapatok. A szembeszegülést a piemontiak kezdték, amelyet több kisebb állam követett. Azonban úgy tűnt, még elég gyengék az államok függetlenségük kivívására, mivel a francia csapatok ezeket a zavargásokat könnyedén leverték. A franciák megszerezték Nizzát és Savoyát, majd sorra foglalták el Milánót, Bolognát, Veronát.
Harry Hearder így részletezi, hogy napóleoni megszállás alatt milyen köztársaságokat hoztak létre a franciák Itáliában: „Bologna és Ferrara felségterületét tették meg a kis Cispadániai (a Pó folyón inneni) köztársaság alapjává, Milánó pedig a Transpadániai (a Pón túli) köztársaság alapterülete lett, míg az ősi Génuai Köztársaság számára új közigazgatási intézményeket kreáltak, s a genovai városállamnak a Liguriai Köztársaság nevet adták, annak a gyakorlatnak megfelelően, hogy Itália klasszikus múltjának tiszteletére latin nevet adtak az új államképződménynek. A Cispadániai és a Transpadániai Köztársaságot hamarosan Cisalpin Köztársaság néven egybeolvasztották, amely aztán jóval hosszabb időn át állt fenn.”[4]
A következő lépése Napóleonnak Velence elfoglalása volt, ami 1797 májusában be is következett, azonban nem sokáig maradt Velence francia kézen, mert 1797 októberében Franciaország Ausztriával békét kötött, amelynek értelmében Velence osztrák uralom alá került. 1797 végén Napóleon elhagyta Itáliát, ugyanis egyiptomi expedíciójára készült. Ekkor lábra kapott a jakobinus klubbok és a szabadkőműves-páholyok tevékenykedése.
A francia uralom Napóleon bukásáig fennállt. Napóleon bukását követően marsallja Joachim Murat kiáltotta ki magát Itália királyává, azonban nem sokáig tartott az öröme,
ugyanis 1814 áprilisában az osztrákok behatoltak az országba. Murat haditörvényszék elé került, halálra ítélték, majd agyonlőtték.
Joachim Murat
(1808-1815)
Az 1815-ös bécsi kongresszuson aláírt határozat értelmében visszaállították a francia megszállás előtti állapotot Itáliában, ez alól azonban kivétel volt Genova, ugyanis Piemonthoz csatolták. Velence és Lucca köztársasági státusát eltörölték. Ezen kívül Lombardiát és Velencét a Habsburg-birodalmon belül egyesített királysággá alakították. Bécs nem engedte a fennhatósága alatt tartott államokban az önkormányzatok létrehozását, ugyanis félt a polgárság mozgalmaitól. A további elégedetlenséghez vezetett, hogy az elavult törvények gátolták Itália fejlődését, emellett hiányzott a szabad tőke és szűkös volt a belső piac is.
Az itáliai „feltámadás”-t (Risorgimento) már nemcsak a szabadkőművesség (massoneria) hordozta, hanem egyre többen átvették, közöttük voltak az értelmiségiek, kézművesek, kiskereskedők, katonatisztek, jogászok, fölművelők. Létrejött a carbonaria mozgalma[5], melynek jelszava a következő volt: „Egység, Szabadság, Testvériség!”
Herry Hearder a következőket írja a mozgalomról: „Mindjárt 1815 után Filippo Buonarroti lett a titkos társaságok egyik vezéregyénisége. Ő már Párizsban részt vett barátjának, Babeufnek 1796. évi szocialisztikus felkelésében. A restauráció korának kezdetén előbb Svájcból, majd Párizsból mozgatta az összesküvés szálait, de fő fészke Alessandria volt, a piemonti város, régóta a radikális mozgalmak fókusza. Célként a forradalmat tűzte hívei elé, amelynek győzelme után kommunista társadalmat állíthat fel, ahol nem lesz többé magántulajdon, de úgy érezte, ezt az álmot mindenki előtt titkolnia kell, kivéve legbizalmasabb elvbarátait. A legsürgetőbb feladatának azt tartotta – mint olasz és Michelangelo egyenes ági leszármazottja – hogy Ausztria ellenében kivívja Itália függetlenségét.” [6]
Filippo Buonarotti Francois Noel Babeuf
(1761-1837) (1760-1797)
Kis Aladár másképp vélekedik erről: „A Carboneria – bármennyire is kiterjedt mozgalommá szélesedett – lényegében véve egymástól független, egymással csak nagyon lazán, vagy éppenséggel semmilyen kapcsolatban sem álló csoportok heterogén szervezete volt.”[7] „Ennélfogva a szervezetnek nem lehetett sem egységes programja, sem közös ideológiája.”- írja Kis Aladár.[8]
A carbonaria mozgalom teljesen elszigetelődött a parasztságtól, részben ez volt az egyik oka a sikertelenségének. A tömegek aktív támogatásának hiánya a mozgalom csoportjait kiszolgáltatta a rendőrségnek, amely ügynökei révén a titkos társaságokban széles kémhálózatot épített ki. A rendőrség rajtaütésének következtésben minden összeesküvési kísérlet csakhamar kudarccal végződött.
A titkos társaságok munkálkodásai mellett a forradalom kitörését elősegítette az 1820. jan. 1-én Cádizban kitört felkelés. A spanyol forradalom hatására Nápolyban is kitört a forradalom. „1820 júliusában az egyik ezred, amelynek parancsnoka Guglielmo Pepe, a karbonári szervezet tagja volt, felkelést szervezett. A felkelőkhöz – karbonári tisztek vezetése alatt – más katonai egységek is csatlakoztak. A felkelés hamarosan az egész nápolyi királyságban győzedelmeskedett;”[9]
Guglielmo Pepe
(1783-1855)
A megriadt nápolyi kormány csapatokat küldött ellenük, de a csaptok zöme a felkelőkhöz pártolt, ezért a kormány meghátrált és időnyerés céljából III. Ferdinánd kénytelen volt felesküdni az alkotmányra, amely az 1812-es spanyol alkotmány pontjait követte.
Szicíliában a nápolyi forradalom hírére tört ki a felkelés. A forradalmárok Szicília Nápolytól való elszakadását, illetőleg Nápoly és Szicília perszonáluniójában Szicília autonómiáját követelték. A királyi helytartót elűzték és kormányzó juntát alakítottak Palermóban. A királyi csapatoknak október 6-án sikerült helyreállítani a felkelés előtti állapotot.
Mivel Ausztria joggal félt attól, hogy a felkelés Itália más részeire is átterjed, így konferenciát hívott össze Troppauban, amit 1820. október 27-én tartottak. Mivel a Szent Szövetség tagjai nem jutottak közös nevezőre, így a végső döntést az 1821.-re a Laibachba összehívott kongresszusra halasztották.
Időközben Lombardiában, Piemontban is mozgolódni kezdtek a forradalom hatására. Tervük a következő volt: Piemont alkotmányos monarchiává alakulna, hadat üzenne Ausztriának, amelyet lombardiai carbonárik által kirobbantott felkelés támogatna. Két nappal a felkelés után I. Viktor Emanuel-t lemondott, helyére Károly Félix (Carlo Felice) lépett.
I.Viktor Emanuel (1802-1821) Károly Félix (1821-1831)
szárd-piemonti király, Savoya hercege szárd-piemonti király, Savoya hercege
A tervük megvalósítása érdekében még Károly Albert piemonti trón várományosával próbálták felvenni a kapcsolatot. Az lett volna a céljuk, hogy Károly Albert Károly Félixnek távollétében elfoglalja a trónt. Károly Albert azonban elárulta a őket, beszámolt a kormánynak a felkelők terveiről.
Károly Albert (1831-1849)
szárd-piemonti király, Savoya hercege
Ezek a próbálkozásokat nem koronázta siker. Északon enyhébb volt a megtorlás, mint délen, azonban a carbonárikra mindenhol keményen lecsaptak, függetlenül attól, hogy volt-e forradalmi megmozdulás vagy sem az adott helyen. A felkelés vezetői közül elég sokan el tudtak menekülni. IV. Ferenc is segédkezett a felkelők vezetőinek lefülelésében és kézre kerítésében, ugyanis ezzel Ausztria kedvében akart járni, és azt remélte, hogy ezzel a gesztussal megkapja az osztrák császár beleegyezését a Szárd Királyság megszerzését illetően. Továbbá felkelés volt 1828-ban a Salerno melletti Cilento-nál, ahol a parasztok lázadtak fel, mert túlzottnak tartották a rendőri terrort. Csak Toscanát és Pármát kerülte el a terror. A külföldre menekült carbonáriak tevékenyen részt vettek a spanyol és görög szabadságharcokban is.
II. FEJEZET: Itália társadalma és gazdasága
Itáliában az emberek életkörülményei igen nyomorúságosak voltak, ami az igen elterjedt maláriának és kolerának is volt köszönhető, mely főként Dél-Olaszországban volt tapasztalható. Felső-Olaszországban inkább az angolkór és a hiánybetegségek kínozták a parasztokat, mivel kukorica volt a fő táplálék. Az olasz parasztok elszigeteltségben éltek, önellátásra rendezkedtek be, főként kőházakban laktak vagy ha nem tellett rá, akkor egy fedél alatt az állatokkal. A közlekedést akadályozta, hogy nem igazán voltak járható utak, így a parasztok alig mozdultak ki falujukból. A lakosság mintegy 2-4 százaléka beszélt olaszul, a többiek csak a maguk nyelvjárását beszélték. A lakosság 80 % -a analfabéta volt.
A Pó-vidéken foglalkoztak mezőgazdasággal, a birtokok közepes és nagyobb kapitalista tulajdonban levő gazdaságok voltak. Toscanában azonban feles bérletekbe adták a földet a nagybirtokosok. A legfejlettebb vidék Lombardia volt, ahol gyümölcstermesztéssel, selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkoztak. Toscanában oliva- és bortermelésével foglalkoztak. Itt főként a gazdag kereskedők béreltek vagy vásároltak földterületeket. Mindezek ellenére itt is megmaradt a termékek naturális kereskedelme.
Olaszország elsőrangú alkotó értelmiségei közül érdemes megemlíteni Alessando Manzoni-t (1785-1873), aki a Risorgimento legnagyobb szépírója volt. Ippolito Nievo írta meg az Egy olasz vallomásainak című munkáját, ami nagyban hozzásegítette, hogy hírnévre tegyen szert. Francesco De Sanctis megírta az Irodalomtörténetét, Giuseppe Verdi (1813-1901), pedig operái révén vált híressé.
Alessando Manzoni Giuseppe Verdi
(1785-1873) (1813-1901)
Az olasz államok ipari fejlettségben jóval elmaradtak Angliától, ahol az ipari forradalom végbement. Ennek oka a számos gátló tényező: széttagoltság a politikában, erős demográfiai növekedés. A hazai piac nem tudta felvenni a versenyt a külföldi termékekkel szemben.
A pamutipar fellendülése a francia hadsereg egyenruha szükségletének volt köszönhető. A selymet az osztrák útépítéséknek köszönhetően Svájcból, Németországból és Hollandiából exportálták. Azonban a Velencében kialakuló gyapjú értékesítés lassan háttérbe szorította a selymet.
Az ipar korszerű fejlődése csak a 19. század második felében figyelhető meg, főként külföldi vállalkozók hoztak Piemontba textilipari gépeket. A bányászat és a kőfejtés mintegy 20 000 ember megélhetését biztosította.
Camillo di Benso Cavour
(1852-59 és 1860-61) miniszterelnök
Ipari központnak Bologna mondható, ugyanis itt összpontosult a selyem és kendervászon gyártása, romagnai részeken ként bányásztak, melyet exportra szántak, Umbriában papírt gyártottak. Mindezek ellenére Lombardia és Toscana fejlettségével nem tudtak versenyezni.
Az 1830-as, 40-es években megszülettek az első vasútak (1839-ben megépült a Nápoly Portici vonal, Itália első vasútvonala. 1840-ben a Milano-Velence, 1843-ban pedig a Livorno-Pisa vasútvonal.) A vasútépítés megkezdéséhez Camillo di Benso Cavour gróf erőfeszítései is hozzájárultak, aki először földművelésügyi, később pénzügyminiszteri tárcát töltötte be a piemonti kormányban, majd 1852 novemberétől 1859 júliusáig miniszterelnök volt.
Cavour emellett jelentős személyisége volt a forradalomnak. A politikával radikális demokrataként ismerkedett meg, ennek ellenére mérsékelt radikális lett. A Il Risorgimento (A Feltámadás) című újságot ő alapította 1848-ban, erről nevezték el az olasz egység komplex történelmi folyamatát risorgimentónak. Cavour azt szerette volna, ha ebben a folyamatban Piemont kapja a vezető szerepet. Azonban nem azért, mert a Savoyai-dinasztia állt az élén, hanem azért, mert gazdasági és politikai szempontból is alkalmasnak találta Piemontot erre a szerepre. Továbbá szintén Camillo Benso Cavour nevéhez fűződik az ország első bankjának a megalapítása, a Pó-vidék felvirágoztatása, az ipar fejlesztése. Piemont 1850 és 1852 között szerződéseket kötött Európa több országával, ami nagyban volt köszönhető Cavournak. Ezekben összehangolták a vámtarifákat, kölcsönösen előnyben részesítették a textilipart, a tengeri kereskedelmet és a földművelés érdekeit. Talajjavításokat végeztek, öntözőcsatornákat, kikötő berendezéseket, alagutakat építettek. Ezek következtében piemont gazdasága fellendült.
Ezek a törekvések a miniszterelnöksége idején (1852-59 és 60-61) idején teljesedtek ki. Ő volt az, aki nem riadt vissza az egyházi földek egy részének szekuralizálásától sem.
III. FEJEZET: Az 1830-31-es évek forradalmi megmozdulásai Itáliában
Az 1830. július 26-án Párizsban kitörő forradalom az Itáliára is hatással volt. Ugyanis a franciák végleg elűzték a Bourbonokat a trónról és az Orleansi házból származó Lajos Fülöpöt juttatták hatalomra. Ezúttal azok a területek lettek a forradalom melegágyai, amelyeket az 1820-21-es események elkerültek: vagyis Közép-Itália,.mely egészen pontosan Modenából indult ki. Azt remélték a vezetők, hogy az új francia király Lajos Fülöp támogatni fogja őket. Már 1830 végén nagyarányú szervezkedésbe kezdtek. A carbonari mozgalom vezetői, Ciro Menotti (1798-1831) és Enrico Misley igyekeztek megnyerni a mondenai uralkodó, IV. Ferenc támogatását a terveikhez. Pártfogásáért cserébe a karbonariak IV. Ferencet helyezték volna a közép-itáliai királyi székbe.
Ciro Menotti
(1798-1831)
Azonban reményük szertefoszlott, ugyanis Lajos Fülöp maga hozta az osztrák császár tudomására a modenai szervezkedés előkészületeit. 1831. február 3-án letartóztatták a felkelés vezérkarát. A felkelés vezetője Menotti volt, akire kivégzés várt. Azonban a mozgalmat már nem lehetett megállítani, február 4-én Bolognában zavargások törtek ki, s innen terjedtek tovább a megmozdulások az Egyházi Államba: Romagnába, Márkákba, Umbriába, valamint a Pármai hercegségbe is.
A felszabadult északi legációk Giuseppe Sercognani ezredes vezetésével elfoglalták Anconát, ami Spoleto és Perugia felkeléséhez vezetett. Róma ellen akartak támadni, de ezt a bolognai ideiglenes kormány nem támogatta, ezzel a forradalmi hullám erősen visszaesett. Azonban Giovanni Vicini, Bologna város kormányának elnöke, február 8-án kiáltványt tett közzé, amely a pápa világi uralmát megszűntnek nyílvánította és választásokat írt ki.
Ennek eredményeként február 26-án kihirdették az Egyesült Olasz Tartományok (Province Unite Italiane) létrejöttét. Elnöke Giovanni Vicini lett. A Tartomány elég rövid életűnek bizonyult, mivel az osztrák csapatok bevonultak 1831. március 4-én Modenába és Pármába. Március 20-án az osztrákok elérték Bolognát és a bolognai kormány Anconába menekült. Az anconai kormány reakciója erre az volt, hogy aláírta a kapitulációt. Az osztrák megszállók 1838-ig Bolognában maradtak. A vereség hatására végleg száműzték a carbonárizmus elméletét és gyakorlatát és napirendre tűzte a függetlenségi harc megújításának szükségességét.
A nemzeti mozgalom helyett ezután új irányzatok nyertek teret maguknak, melyek két fő áramlattá alakultak, a mazziniánus és a mérsékelt irányzattá. Először a mazziniánus jött létre a két fő tendencia közül. Eredete közvetlenül a titkos társaságokhoz, az 1820-21-es felkelésekhez és Giuseppe Mazzini nevéhez és tevékenységéhez kapcsolódott.
Giuseppe Mazzini
(1805-1872)
IV. FEJEZET: Mazzini fellépése, (1821-1849)
Mazzini az egységes, független és demokratikus olasz köztársaság híve volt. 1827-ben lépett be Genovában a karbonári mozgalomba, azzal a céllal, hogy fellendíti a titkos szervezeteket. Sokszor összetűzésbe került a carbonari vezetőkkel. Egy Raimondo Doria nevű carbonáró árulása folytán 1830. novemberében letartóztatták és Savona erődjébe zárták. Hat hónap múlva szabadult ki, mivel nem volt ellen bizonyíték. 1831 februárjában elhagyta Itáliát, mivel választania kellett a kényszerlakhely és a száműzetés között. 1848-ban a forradalom idején tért csak vissza, csatlakozott a Szárd Királyságba behatolni készülő olasz emigránsokhoz. Vállalkozásukat nem koronázta siker, ezért Marseillesben letelepedett.
1831-ben levélben kérte Károly Albert támogatását, az olasz nemzeti mozgalom ügyében. A levelet Itália szerte terjesztették, ám az Károly Albert elrendelte, hogy azonnal tartóztassák le Mazzinit, amint átlépi a piemonti határt. Miután Mazzini fülébe jutott, hogy az uralkodó elutasította a levelet, 1831 júniusában új társaságot alapított, amelynek neve Giovine Itália[10] lett. Ez a társaság már annyiban különbözött a Carboneriától, hogy nyilvános programja lett. A társaságra a jakobinus Buonarotti eszméi nagy hatást gyakorolt. Mazzini nézeteit folyamatosan nyilvánosságra hozta, ugyanis ez volt egyik kedvenc mondata: „Egy forradalomban legsúlyosabb bűn annak célját megemlítetlenül hagyni.”[11] Az első programnyilatkozata 1831 júniusában jelent meg „Általános irányelvek az Ifjú Itália tagjai számára” c. írásban.
Feltárta és elemezte azokat az okokat, amik végett eddig mindig kudarccal végződött az olasz forradalom. Szerinte a tömegeknek nem voltak hivatott vezetői és ami még inkább fontosabb, hogy ha akadt is egy-kettő, azok sem küzdöttek igazán a nép jogaiért és távol maradtak a felkelésektől. Mazzini úgy gondolta sikereket csakis önerőből érhet el a forradalom és nem szabad a carbonarizmus gyakorlatát követni, amely az uralkodóktól vagy a külföldiektől várta a cél beteljesülését. A mozgalom végcélját ekképpen határozta meg: „Itália hivatása az, hogy nemzet legyen, független, egységes nemzet, s az Ifjú Itália csakis ere törekedhet.”[12] Úgy gondolta, hogy a forradalom után megválasztott nemzetgyűlés csakis demokratikus köztársaságot hozhat létre.
Két harci módszert jelölt meg a cél elérése érdekében: a nevelést és a felkelést. Úgy vélte ezeknek mindenféleképpen összhangban kell lenniük egymással. A felkelés sajátosságait 4 pontban foglalta össze:
Mazzini nem félt Ausztriával szembeszállni, ugyanis szerinte nem volt olyan erős, mint amilyennek látszott, mivel hiába nagy nemzet, de több nemzetiség él benne. Előbb-utóbb véleménye szerint Ausztriát saját népeinek nemzeti törekvései fogják szétrombolni, ezért az olasz forradalmároknak ezt a folyamatot elő kell segíteni, fel kell lázítani az Ausztriában élő népeket, így a belső nemzeti harcokkal Ausztria jelentősen gyengíthető lenne. Azt tudta, hogy a siker biztosabb lenne, ha az általános európai forradalom helyre állítaná Lengyelországot, elsöpörné a török birodalmat, rendezné a dunai tartományok és a Balkán sorsát.
Mazzini azonban túlértékelte Itália forradalmi érettségét, azt hitte, hogy a felkelést függetlenül a körülményektől bármikor kirobbanthatja. Ebből következett, hogy állandóan erőltette a felkelések szervezését, amelyek rendre elbuktak. Ezeket a felkeléseket kemény megtorlások követték. Azonban ő is figyelmen kívül hagyta a parasztságot, a még mindig feudalizmus élő parasztság igényeit nem vette észre, szinte csak a polgárságra támaszkodott.
Mazzini valóban jól érezte, hogy 1848-49-ben Európa szerte törnek ki forradalmak, erejét tekintve azonban nagyot tévedett. Túlságosan idealista volt, apostoli küldetést tulajdonított magának, maga rendületlenül hitte, hogy Isten küldte a földre, hogy betöltse az emberiség felszabadításának magasztos feladatát. „Az olasz nép Messiás nép lesz, amely meg fogja indítani az emberi nem új korszakát.” Az apostoli küldetésnek a hajszolása is hozzájárult a kudarcokhoz.
V. FEJEZET: Az 1830-40-es évek felkelései
Az Ifjú Itália élén központi testület állt (Congrega centrale), melynek elnöke Mazzini volt. Ez alá tartoztak a tartományi területek., melyek városonként egy-egy irányítót (ordinatore) választottak Minden tag kapott egy harci nevet, pl: Mazzini Filippo Strozzi néven szerepelt. A szervezethez csatlakozott tagokat federatinak (szövetkezetek) választották. Beosztásuk szerint egyszerű és propagator-federati-ra osztották.
Mazzini 1833-ban felkelést akart kirobbantani Szárdíniában, majd Genovában, de a rendőrség közbelépett. 12 fő szervezőjét és 50 fő résztvevőjét letartóztatták az akciónak. Mazzini egyik társa, Jacopo Ruffini a börtönben öngyilkos lett, mert nem akarta társait elárulni. Ennek hatására sem lankadt le a szervezkedési kedve, a Svájcban tartózkodó olasz, lengyel, francia emigránsokból szervezett csapattal - melynek vezetője Ramorino tábornok volt – akart Savoyában felkelést kirobbantani. Azonban az akció kudarccal végződött, részben Ramorino tábornok árulása végett, másrészt viszont a svájci kormány ellenséges magatartása végett. Ebben a vállalkozásban vett részt Giuseppe Garibaldi is, az olasz nép nagy nemzeti hőse, aki ekkor lépett először az olasz történelem színterére.
Giuseppe Garibaldi
(1807-1882)
Mazzini elszántsága mégis hozott némi sikert, ugyanis az 1830-as évek elején az egyes országokban működő forradalmi csoportok az Ifjú Itáliához hasonló szervezeteket alkottak (Ifjú Franciaország, Ifjú Németország, Lengyelország, Svájc, Oroszország). Ezek a szervezetek 1834 áprilisában az Ifjú Európa nevű szervezetbe tömörültek. Mazzinit választották meg az Ifjú Európa vezetőjévé, azonban elég rövid ideig élvezhette ezt a szerepet, mivel 1836 végén kiutasították az országból.
1837 januárjában Londonba emigrált, ahonnan csak az 1848-as forradalom idején tért vissza hazájába. Emigrációjának ideje alatt is folyamatosan levelezett itáliai titkos szervezetek tagjaival, minden forradalmi eseményről tájékoztatták. Többek közt Attilio és Emilio Bandierával tengerészekkel folytatott élénk levelezést. A két tengerész megszökött a haditengerészettől és Korfu szigetére menekültek, ahol expedíciós csapatot szerveztek. Amikor 1844-ben Calabriában felkelés tört ki, 28 főnyi kis csapat élén partra szálltak a félszigeten és Cosenza felé vonultak, az expedíció azonban árulás következtében elbuko
